A Szilágysági hazajáró túrán egy számomra eddig ismeretlen vidék szépségeit csodálhattam meg, miközben mindent megkaptam, amire egy természetbarát és történelmünk iránt érdeklődő magyar túrázó vágyik.

Szűkebb pátriámon a Partiumon belül, a szomszédos hepe-hupás vén Szilágyság, Bihar és Kalotaszeg határvidékére vitt szeptember 19-20-án a Hazajárók végtelen és izgalmas útja.
A túra-hétvégét megelőzően kissé szégyenkezve tört rám a felismerés, hogy bár a szomszédos Szatmár vidékéről származom, még soha nem jártam túrázóként ezen a vidéken, ezért részemről izgalmas várakozással teltek a készülődés napjai. Kis csapatunkkal péntek délután indultunk útra, így késő este érkeztünk meg vendéglátóinkhoz, a Csízér településen található Csízért Feeling Panzióba. Vendéglátóink, Andrea, Misi és szülei nagy szeretettel fogadtak, és már érkezésünkkor minden földi jóval elláttak, így megtörtént a szükséges testi-lelki feltöltődés a szombatra tervezett egész napos hegyvidéki túrázáshoz. Bár a szombat reggel 9 órára tervezett indulás megcsúszott kissé, ami köszönhető a péntek estétől hajnalig tartó „dézsázásnak” és a szombati bőséges reggelihez kapcsolódó vidám, jókedélyű beszélgetésnek is, az estig tartó túrán lelkes túravezetőnk, Pisti igyekezett minél több szépséget és érdekességet megmutatni a résztvevő hazajáróknak. Ez nem azt jelenti, hogy a természeti szépségekben és magyar történelmi emlékekben igencsak gazdag partiumi-erdélyi határvidék minden jelentős részére eljuthattunk, ehhez ugyanis többhetes folyamatos túrázásra lenne szükség.
Ennek ellenére, a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor szavait sajátosan értelmezve, miszerint:

„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”

túravezetőnk mindent megmutatott, amit az este nyolc óráig tartó erdőjárásunkon meg lehetett mutatni.

Így feljutottunk a Kalotaszeg őrzőjeként is ismert Vigyázó-hegység 1836 méter magas hegycsúcsára, ahonnan csodálatos kilátás adódott a vidék hegyes-völgyes tájaira. Azt követően még arra is jutott időnk és energiánk, hogy a hegység igencsak izgalmas részén, a több, mint ezer méterről 300 méterre kiemelkedő meredek sziklafalakból álló Fehér-köveken is végig meneteljünk, így onnan is megcsodálhattuk a hegység szépségeit. A szombati túrán azonban nemcsak természeti szépségekben gyönyörködhettünk, de más jellegű érdekesség is adódott. Véletlenszerűen találkoztunk ugyanis egy ifjú hölgyekből álló kis túratársasággal, akikkel – talán szatmári almapálinkámnak is köszönhetően – gyorsan kialakult egy közvetlen, szinte baráti ismerkedés. A találkozás érdekességét nemcsak az alkalmi túratársaink részéről megtapasztalt hihetetlen közvetlenség adta, de az a felismerés is, hogy a Trianon óta eltelt 106 év alatt megvalósult és magyar szempontból sajnálatos demográfiai fordulat ellenére Erdély és a Partium bármely vidékén találkozhatunk magyarokkal vagy a magyarokkal barátságos más nemzetiségű emberekkel. A lányoktól ugyanis pár perces beszélgetésünkön megtudtuk, hogy magyar felmenőik is vannak, szeretik a magyar gulyást, a magyar pálinkát, a magyar fővárost, és szinte mindent, ami magyar. Bár sajnálatos módon a négy „román lány” közül, csak egyikőjük beszélt olyan szinten magyarul, hogy ne szégyelljen megszólalni nyelvünkön, a kettős identitás így is felismerhető volt bennük. Számomra reménykeltő volt megtapasztalni, hogy a 106 éve tartó folyamatos román asszimilációs törekvés és a magyart, mint ellenségképet bemutató történelemhamisítás ellenére még a látszólag elrománosodott emberekből sem tudták kiírtani a magyar tudatot vagy a magyarok iránti szimpátiát.

A véletlen találkozás és baráti beszélgetés után útjaink különváltak, kis csapatunknak ugyanis ideje volt visszakanyarodni az autóinkhoz, amely utat remek túravezetőnk javaslatára a Fehér-kövek alatti erdei ösvényen tettük meg, így ez alkalommal alulról is megcsodálhattuk e természeti szépséget.
Szállásunkra este kilenckor érkeztünk meg, ahol jó szilágysági gyümölcsnedűk mellett nagy szeretettel, továbbá saját recept szerint készített finom bogrács-levessel és kemencében sütött diós- és mákos kaláccsal vártak vendéglátóink. A jókedélyű beszélgetés, majd a „dézsázás” természetesen szombat este sem maradhatott el, miközben „legelvetemültebb” társaink a 42 fokos dézsa-fürdőt 16 fokos tó-fürdőzéssel váltogatták. Utolsó napunk már nemcsak az újabb élményszerzés reményében kezdődött, de azzal a kissé szomorkás felismeréssel is, hogy pár órán belül búcsút kell intenünk vendéglátóinknak és e gyönyörű magyar vidéknek. A jókedélyű tervezgetés természetesen még így sem maradhatott el, vasárnapi utunk pedig a Király-erdőbe vezetett, ahol több barlangot is meglátogattunk. Sajnos a Nagy Magyar Barlangot csak kívülről tekinthettük meg, ugyanis felújítás miatt jelenleg zárva van a látogatók előtt, a Zichy-barlangba azonban bemehettünk, és megcsodálhattuk e természet alkotta csodának is nevezhető cseppkőbarlangot, amely nem kismértékben köszönhető olyan nagy magyaroknak, mint Czárán Gyula és Veress István, akik több, mint 100 évvel ezelőtt felfedezték és feltárták a vidék barlangjait.

A kissé szomorkásan induló vasárnapi túránkon újabb nagyszerű élményekkel lettünk gazdagabbak, de azzal a felismeréssel is, hogy erre a vidékre még kötelezően vissza kell jönnünk, hiszen annyi szépséget és érdekességet rejt, aminek két nap alatt csak a töredékét lehet megnézni, megismerni. A délután négy órakor véget érő túranapunk után legszűkebb csapatunkkal túravezetőnk javaslatára és irányításával kis kerülővel a Szilágyság hepe-hupás belseje felé vezető úton indultunk haza, így az autóutunk még tartalmazott pár órányi élményt a vidék megtekintése által. És hogy a hazafelé vezető viszonylag hosszú utunk sem teljen el izgalmas esemény nélkül, pár percre még beugrottunk a szlovákok által lakott Magyarpatak római katolikus plébániájára. A település számunkra elsősorban attól érdekes, hogy a falu lakosságának emlékezetében a mai napig él, hogy immár több, mint száz évvel ezelőtt a település akkori lakóinak jelentős része Brazíliába vándorolt szebb élet reményében, az őket átverő „munkaadójuk” jóvoltából azonban az őserdő közepén találták magukat, ahol egy kint talált magyar közösségnek köszönhetően tudtak életben maradni, majd a Horthy rendszer kis magyar világában kisebb-nagyobb vagyonnal hazatérni.

No de ez már egy másik, hosszabb beszámolót érdemlő történet, amit talán legközelebbi szilágysági túránk alkalmával bővebben is megismerhetünk. Az ugyanis biztos, hogy visszatérünk Csízérre, a Szilágyságba, Perjésre, a Vigyázóra és talán Magyarpatakra is.

A beszámolót Krakkó Rudolfnak, a képeket Lénárt Mariannak köszönjük!