A szomszédban zajló háború miatt továbbra sem tartjuk illendőnek, hogy nagyobb létszámú túrákkal keressük fel kárpátaljai magyar testvéreinket. Ezt szem előtt tartva idén is az anyaországban maradtunk, de szerettünk volna a lehető legközelebb lenni hozzájuk. Így esett választásunk ismét a Tiszára és – a tavalyi siker után, közkívánatra – a kenutúrára.

Ezúttal visszatértünk Szatmárcsekére, arra a vidékre, ahol az emberek vendégszeretete, ragaszkodása szülőföldjükhöz és magyarságukhoz már sokszor megérintett bennünket. Túránkat a szatmárcsekei református templomban kezdtük, ahol Csoma Zoltán polgármester, Nt. Tiba Zsolt református lelkipásztor és dr. Tilki Attila, a térség országgyűlési képviselője fogadta és köszöntötte csapatunkat. Megcsodálhattuk a szépen felújított templomot és az újjászületett orgonát, majd különleges lelki útravalót kaptunk: Tiba Zsolt tiszteletes úr előadásában felcsendült a Boldogasszony Anyánk. A régi magyar népének hangjai a templom falai között olyan pillanatot teremtettek, amelyet nehéz szavakba önteni. Igazi, lélekig ható élmény volt.

Innen közösen indultunk tovább a híres szatmárcsekei csónakos fejfás temetőbe. Kölcsey Ferenc sírjánál hagyományainkhoz híven csapatunk legfiatalabb és legtapasztaltabb hölgytagjai helyezték el az emlékezés koszorúját, majd együtt énekeltük el nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. Itt, Kölcsey nyughelyén ez mindig különös súlyt és jelentést kap.

Ezután kettévált a társaság: idén ugyanis a kenutúra mellett gyalogosan is teljesíteni lehetett az útvonalat. A többség a vizet választotta, így közel negyvenen, kilenc kenuval vágtunk neki a mintegy 15 kilométeres tiszai szakasznak. Az első kilométerek természetesen óvatosságra intettek bennünket. Meg kellett szokni a kenuk mozgását, a kezdőknek pedig el kellett hinniük, hogy azért nem borul fel olyan könnyen az a hajó. 🙂 Az alacsony vízállás miatt ugyanakkor valóban résen kellett lennünk: víz alatti fatörzsek, uszadékok és zátonyok tették helyenként izgalmasabbá az utat. Hamar összeszoktak azonban a legénységek, és kényelmes tempóban, együtt haladva élvezhettük az evezést és magát a Tiszát. Az időjárás kegyes volt hozzánk, a folyó vize meglepően tisztán csillogott, a part menti táj pedig ismét megmutatta, miért olyan különleges ez a vidék. Kócsagok és egyéb vízimadarak kísérték utunkat, a szerencsésebbek pedig még a parton felbukkanó, pihenő vagy szomjukat oltó őzeket is megpillanthatták.

Nagyjából öt kilométerenként megálltunk pihenni, ami természetesen hamar közös strandolássá alakult. A gyerekeknek sem kellett külön programot szervezni – a Tisza gondoskodott róla.

A jókedv és az evezőcsapások közben azért voltak csendesebb gondolataink is. Velünk voltak azok, akik már nem lehetnek közöttünk, és gondoltunk kárpátaljai tagjainkra, barátainkra is, akik ezen a napon szinte csak karnyújtásnyira voltak tőlünk, a folyó túlsó, távolabbi szakaszain. A technikásabb részeket végül mindenki sikerrel vette, és mire közeledtünk a célhoz, már egy kis baráti versengésre is maradt erő. Persze győztest itt nem kellett hirdetni: ezen a napon mindenki nyert, aki ott lehetett velünk, és részese lehetett ennek a nagyszerű közös élménynek.

Délután fél három körül érkeztünk meg a tivadari strandra, ahová időközben a gyalogtúrázók is befutottak. A célban minden résztvevő átvehette a teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt – de talán még ezeknél is többet mondtak az arcokon látható mosolyok. Bízunk benne, hogy jövőre már békében kelhetünk át a határon, és ismét Kárpátalján túrázhatunk. Talán akkor a Tisza ottani szakaszán kerülnek majd vízre a kenuk… Mert számunkra a Tisza nem valódi határ, nem elválaszt, hanem összeköt. Összeköt tájakat, közösségeket, emlékeket és magyar embereket. Aki pedig idén lemaradt, annak már most érdemes beírnia a naptárába augusztus utolsó szombatját!

Gratulálunk minden résztvevőnek, és köszönjük mindazoknak, akik segítették, hogy újabb felejthetetlen közös élménnyel gazdagodjon a Hazajáró közössége!