A téli Hargita idén is megmutatta, miért tud egyszerre szép és szigorú lenni: a Madéfalvi Hargita Túra – immár VII. alkalommal – három napra ismét közösségi találkozóhellyé tette a falut.

A Hazajáró Honismereti és Turista Egylet a madéfalvi önkormányzattal, valamint az Erdélyi Kárpát Egyesület csíkszéki, udvarhelyszéki és háromszéki közösségeivel együtt olyan hétvégét rakott össze, ahol a megemlékezés nem „külön program”, hanem a túra egészének csendes gerince lett. A hangulat – akárcsak egy igazi téli menetnél – egyszerre volt fegyelmezett és emberközeli, sok beszélgetéssel, sok összekacsintással, és azzal a jóleső érzéssel, hogy itt ugyanazt értjük fontosnak.
A rendezvény péntek este indult: a madéfalvi művelődési házban Nedeczky Júlia hegymászó, pszichológus és zenész tartott előadást „Magas hegyeken és azon túl” címmel. Nemcsak „felvezetés” volt ez a szombati kilométerekhez, inkább ráhangolódás: arról szólt, hogyan lesz a kihívásból élmény, az élményből pedig belső tartás – amiből aztán másnap, a hóban is lehet meríteni.

A hétvége középpontját a szombati körtúra adta. A közel 15 kilométeres útvonal a madéfalvi menedékháztól indult, a Disznókút felé kanyarodva érintette a Csorgót, majd az Asztagkő irányából tért vissza a faluba. A szervezők szándéka nemcsak az volt, hogy a Siculicidium emlékezete méltó keretet kapjon, hanem az is, hogy a Hargita Madéfalvához közeli, kevésbé ismert részei „hazataláljanak” azokhoz is, akik itt élnek – és azokhoz is, akik messzebbről érkeznek.

És érkeztek is: a hétvégén közel 350 fő csatlakozott, helyi fiatalok és felnőttek, EKE-s közösségek több székből, valamint magyarországi és erdélyi településekről jövő túrázók. A sokféle indulóhely végül ugyanabba az irányba mutatott: együtt könnyebb megállni egy percre, elcsendesedni, és kimondatlanul is tudni, miért fontos, hogy évről évre legyen ilyen téli alkalom.

A zárás vasárnapra maradt: a Siculicidium-kápolnában tartott szentmise után az emlékműnél koszorúzással fejeződött be a programsorozat. A hétvége végére – ahogy a túrabeszámolók hangulatából ismerős – a megtett kilométereknél talán jobban megmarad az, ami közben történt: a közösség súlya, a csend ereje, és az az egyszerű felismerés, hogy az emlékezés akkor él igazán, ha együtt visszük tovább.

A fantasztikus képekért, külön köszönet Jakab Tóth Évának, Bíró Andrásnak, Lengyel Évának, és Kázmér Péternek.