„Szent István királyt még pogány nevén Vajknak hívták. Szép deli legény volt, és igen szeretett vadászni az Öreg-Duna erdeiben. Egyszer, amikor erre járt, meglátott egy csodaszép szarvast legelni a vízparton. Óvatosan becserkészte és meglőtte a nyilával. A szarvas belehuppant a vízbe. Vajkot két halász csónakkal a szarvas után vitte, és már épp sikerült megragadni az agancsát, amikor belefordultak a vízbe. A két halász kimentette a királyt, aki hálából az egész határt a szigetekkel együtt nekik adta. Ők meg szintén hálából Vajkról nevezték el a kis falut.” (Csiba Viktor: Vajka mondája, 1909)
Így szól az ezeréves legenda Vajkáról. De a 20. század valósága már az, hogy a községet a trianoni határ kettévágta, aztán a bősi víziszörny építésekor elterelték a Dunát és elvágták Csallóköztől… Azért közben is történt egy s más itt a Duna mentén. Vajka volt a pozsonyi vár, majd az esztergomi érsek birtoka, éltek itt egyházi nemesek, majd mezővárosként vásártartási joggal is rendelkezett. A Duna meg időnként kilépett a medréből és elmosta. A Duna felduzzasztása nyomán a falu fölött tengerré szélesedik a folyó. Néhány évitized alatt teljesen megváltozott a táj képe. A vízierőmű építésének idején érvényben lévő családiház építési tilalom miatt az 1980-as években sok fiatal család elvándorolt a községből. A bősi vízierőmű építésekor a Duna és a Duna-csatorna közé került, mely elvágta a szomszédos Keszölcéstől. Ma Pozsony felől a dunacsúni hídon, Dunaszerdahely felől a bősi hídon, illetve a Keszölcés-Vajka között közlekedő komppal lehet megközelíteni. Így lett Vajka elvágva a Csallóköztől. A bősi vízierőmű építése révén mesterséges tavak is keletkeztek Vajka környékén. Igen szép a Vajkai-tó, amely a vízierőmű töltésének megépítéséhez használt sóder kitermelése révén keletkezett.
Vajka középkori temploma is az árba veszett, helyén a mai Szent Mihály templom a 18. században épült. Előtte áll Vajk, vagyis István király emlékműve, amely egyben a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.

Ugye megvan az a történet, miszerint a pozsonyi lakótelep 8. emeletén élő magyar a 90-es években vesz egy kertes családi házat a magyarországi Rajkán, hogy annyi év után végre magyar közegben éljen, hiszen minden szomszédja árvai, sárosi, liptói szlovák. Ám a jóvilág nem tart sokáig, egyre másra jelennek meg a szomszédban az árvai, sárosi, liptói szlovákok, így hősünk kénytelen még délebbre költözni, oda, ahova még nem ér el Bratislava. Ez a történet is eszünkbe jut, miközben a szlovákká lett Rajkán sétálgatunk.
2007-ben a schengeni egyezményhez való csatlakozással megszűnt a határellenőrzés és a határátkelőhelyek szabadon átjárhatóvá váltak, ami felértékelte a települést a pozsonyiak számára. Eleinte a magyarok jöttek, majd egyre több szlovák az olcsóbb megélhetés és lakások miatt. Nagy előny számukra, hogy Rajkán majdnem mindenhol elérhető a két legnagyobb szlovák mobilszolgáltató, illetve foghatók a szlovák digitális, és analóg felszíni TV adások is. 2009 októberétől már helyi buszjárat közlekedik Pozsonyból Rajkára. 2012-ben már a lakosság fele szlovák állampolgár volt, 2022-ben már a 70 százaléka. Nem kell tehát ide Trianon, meg párizsi béke, anélkül is el lehet veszteni magyar településeket. Mondjuk ott még nem tartunk, hogy ne érezzük otthon magunkat az ősi rákászfaluban, amelynek ősiségét a 13. századi eredetű katolikus temploma is mutatja. Rajkát már Nagy Lajos királyunk szabadalmakkal látta el, 1683-ban a Bécs felől visszavonuló török hadak pusztították, de hamar újra tekintélyes mezővárossá fejlődött. A 2. világháború végén a csehszlovákok Rajkára is szemet vetettek, de végül a miénk maradt. Igaz a magyarországi kommunisták 1946-ban azért közel 1000 helyi németet kitelepítettek. A katolikus templom mellett Rajka nevezetességei az evangélikus templom, a Hennin-Zichy-kastély, a Stahrenberg-ház, Liszt Ferenc nagyapjának háza. A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a katolikus templom előtt álló világháborúk hősi emlékműve, itt gondoljunk Rajka szülöttére, a 2. magyar hadsereg parancsnokára, vitéz Jány Gusztáv vezérezredesre is.

Ahol egykor Moson vármegyei szántók-legelők voltak, ma egy hármashatár éktelenkedik. Nem itt kéne lennie, de mégis itt van a magyar-osztrák-szlovák hármashatár. És bár három ország határán állunk, mégis, bármerre nézünk, csak hazai tájakat látunk: a távolban a pozsonyi vár rémlik fel a párából, mögötte meg a Duna dévényi kapuja a Hainburgi-röggel.
A hármashatár Rajka felől autóval is megközelíthető, a jelvényszerző mozgalom igazolópontja az obeliszk.

A Duna mente mindig is huzatos hely volt. Már a római időktől fontos hadiút vezetett erre, vagyis nemcsak árvizek, de hadak is pusztították ezt a vidéket. A 16. században a török elől menekülő horvátok, majd németek telepedtek itt le szép számmal. A több nemzetiségű Királyságból fakadó sajátos közép-európai identitás századokon át meghatározta ezeket a falvakat. Aztán jött a 20. század: az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések Magyarország elleni stratégiai megfontolásból csehszlovák hídfőt képeztek Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján Pozsonyligetfalu Csehszlovákiához csatolásával. 1938 októberében, a müncheni egyezmény nyomán a Harmadik Birodalom megszerezte Pozsonyligetfalut és a Duna-balparti Dévényt, szintén stratégiai megfontolásból. A párizsi béketárgyalásokon vetette föl a csehszlovák delegáció, hogy a magyarok ellen honvédelmi okokból szükség van a pozsonyi hídfő kibővítésére, öt magyarországi községgel. A tervezetben eredetileg Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka és Bezenye szerepelt, de végül csak az első hármat ítélték Csehszlovákiának, ezzel újabb 62 km²-t elcsatolva Magyarországtól.
Az Árpád-kori Dunacsún hiába is kapaszkodott a Duna jobb partjába, nem kerülhette el a sorsát. A lakosság jó része ekkor horvát volt magyar és német kisebbséggel, ám az integráló nyelv a magyar volt. A kocsmában még 1947 után is négy nyelven zajlott a társalgás, ahogyan a temető sírfeliratai is erről mesélnek. Ennek a 21. század harmada felé közeledve már nyoma sincs, Dunacsún elszlovákosodott. A Mihály arkangyal tiszteletére szentelt római katolikus templom még a magyar időkben, a 18. század második felében épült barokk stílusban. Ez a jelvényszerző mozgalom igazolópontja is. A templom mögött van egy szép tó is.

Dunacsúnban nemcsak az etnikai viszonyok borultak fel a 20. században, de a bősi erőmű nyomán a Duna mente is alaposan megváltozott. Az élővilág igyekezett alkalmazkodni az ember által megsebzett környezethez. Ennek jeleit láthatjuk a vízparti madárfigyelő torony kilátójából. A tornyot – mely a jelvényszerző mozgalom igazolópontja – Dunacsúnból közelíthetjük meg a gáton.

A Pozsonyi hídfő egykor legmagyarabb települése Oroszvár volt. A római időkben a limes egyik fontos láncszeme, Gerulata katonai határőrtelepülés állt itt, melynek romjait ma is megtaláljuk a falu szélén. Több mint ezer éve Taksony fejedelem még várat is épített itt. Ezen az ősi vásáros helyen is hosszú ideig éltek békében a török elől menekülő horvátok a németekkel és magyarokkal. De az ősi rend felbomlott. Ennek éktelen bizonyítéka a 17. századi Szent Vid templom, amelyben ma már kávézó működik. A templom közelében áll a kastély, Oroszvár ugyanis a 17. századtól a Zichy család birtoka lett. A kastélyt az 1840-es években gróf Zichy-Ferraris Emánuel építtette, a windsori kastély mintájára. Ahogy egy korabeli írás is megemlíti: „Zichy gróf lelkes angol neje, Strachan Saroltának ízlése, s honi emlékek iránti gyöngédség s kegyelet befolyása alatt” született meg a Kárpát-medencében egyedülálló, angol „tudor” stílusban. Később a Lónyay család vette át a birtokot. Lónyay Elemér herceg és neje, Stefánia belga királyi hercegnő otthona is volt a kastély, amit a család a birtokkal együtt a pannonhalmi apátságra hagyott. Ám Oroszvár 1947-es elcsatolása után az új hatalom elkobozta. A kastély mostoha sorsa az elterelt Dunára és az elárvult, elcsatolt hídfői magyarok sorsára emlékeztet. Elvették, de meg nem becsülték, s most új gazdára vár, vagy a végső pusztulásra…
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély parkja. A római romok a Gerulatska utcában van.

Pozsonyligetfalu vidékén a honfoglalás után a magyar határvédelmi rendszert őrző népek települtek meg. A Duna itteni két nagyobb szigetét 1225-ben „Mogorsciget” (Magyarsziget) és „Beseneusciget” (Besenyősziget) néven említik. Ekkor, II. András király idejében besenyő település és urasági major volt a helyén. A tatárjárás során az ősi település valószínűleg elpusztult és a környéket németekkel telepítették be, ekkor már „Ungerau” néven emlegették. A 17. században már a Pálffyak birtoka, majd a dualizmus idején a pozsonyiak kedvelt kirándulóhelye lett. Kávézók épültek, és színház is működött bécsi és pesti színészekkel. 1890-ben állandó vashíd – a Ferenc József híd – épült a Dunán és ezzel a falu fokozatosan Pozsony elővárosává lett. A háború után lakosságának számát a cseh és szlovák munkások tömeges beköltözése többszörösére duzzasztotta. Pozsonyligetfalu 1938. november 20-tól az első bécsi döntés értelmében a Harmadik Birodalom Reichsgau Niederdonau kerületének része lett és felvette német nevét: „Engerau (an der Donau)”. Hitler 1938 novemberében látogatást tett a pozsonyi hídfőnél. Ott látta a túlparton álló Stefanik emlékművet, amelynek oszlopán Csehszlovákia jelképe, az oroszlán állt. Miután elmagyarázták a pajzs jelképét Hitler csak annyit mondott: „Die Katz muss runter!” (A macskának lent a helye!) Az itteni Král parkban állt 1956 és 2002 között Radnai Béla Petőfi-szobra, melyet rendszeresen megrongáltak, azóta áthelyezték a pozsonyi belvárosba, a Medikus parkba. Pozsonyligetfalu ma már egy százezres sivár panelrengeteg. Történelmi emlékeinek nagy részét lebontották, csak a régi gótikus ferences templom árva tornya emlékeztet ezeréves múltunkra a Král parkban. Ez a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.

Amúgy a Kral park túlsó végén van a pozsonyi UFO kilátója, ahonnan kiváló kilátás nyílik a városra.

Sír a magyar lélek, ha Pozsonyligetfalu nevét meghallja. Történt itt valami, 1945 nyarán, tehát már békeidőben, ami begyógyíthatatlan sebet okozott a felvidéki magyarságnak. A B-S-6-os bunker melletti kis rét tömegsírt rejt. A csehszlovák hadsereg katonái a benesi dekrétumok alapján több ezer magyar és német civilt mészároltak le a ligetfalui haláltáborokban. Ártatlan nők és férfiak, idősek és gyermekek, sőt csecsemők és kilencven nyugati hadifogságból visszatérő kiskorú magyar levente is volt az áldozatok között. Az állami parancsra végrehajtott népírtásról évtizedekig nem lehetett beszélni. Dunajszky Géza debrődi tanár, közíró volt az egyik, aki élen járt az igazság feltárásában.
A szlovák főváros ötödik járásában van Közép-Európa legnagyobb panelnegyede. Az egykori Pozsonyligetfalu területére épült városrésszel a múltat akarták végképp eltörölni a csehszlovák hatóságok, hisz alatta több száz, ezer meggyilkolt magyar, német és szlovák ember tömegsírja van. A „magyar Katyńról” nem sokat beszélünk, nem vált a köztudat részévé, pedig a huszadik század egyik legmocskosabb népirtását hajtották itt végre a csehszlovák katonák, melynek során kilencven magyar kiskorú leventét is brutálisan kivégeztek.
„Egyértelmű, hogy ön magyar nemzetiségű, ezért az ön tartózkodása Bratislava város területén állami szempontokból nem kívánatos” – ezt olvashatták a Vymerben, azaz a kitelepítési határozatban azok a pozsonyi magyarok, akiket a csehszlovák állam nem tűrt meg saját szülővárosuk területén, ezért menniük kellett. A visszaemlékezők és életben maradottak szerint ezután nagyjából két óra alatt csomagolhatták össze a legszükségesebb dolgaikat, és már vitték is őket Pozsonyligetfaluba, amely eredetileg egy német település volt, a várostól délre, a Duna túlsó oldalán. Sokan nem úszták meg egyszerű kitelepítéssel.
A csehszlovák rendszerváltásig tabutémának számított, az állam pedig elhallgatta azt, hogy egy táborrészt megsemmisítőtáborként kezdett el működtetni a csehszlovák hadsereg 17. gyalogezrede, és, mint Szabó József történész mondja: „a kivégzőknek egyetlenegy szempontjuk volt, az, hogy az áldozatok milyen szinten beszéltek szlovákul. Ha akcentust vagy bármilyen hiányosságot tapasztaltak, akkor ez automatikusan, különösen Ligetfalu esetében agyonlövést jelentett. Legkevesebb ¬500-600 főre tehető a kivégzettek száma”, de a becslések szerint több ezer embert gyilkoltak meg, nőket és férfiakat vegyesen.
Ugyanebben az időben végeztek ki kilencven magyar leventét is, akik nyugati hadifogságból tértek haza. Hat fiút csak azért lőttek agyon, mert pár szál cigarettát találtak náluk (azokat már be kellett volna szolgáltatniuk). Felsorakoztatták, majd élő céltáblának használták őket. A csapatból hárman megszöktek, és noha hajtóvadászat indult ellenük, végül átjutottak az államhatáron.
A ligetfalui tömeges kivégzéseket ugyanaz a Prágából odavezényelt 17. gyalogezred hajtotta végre, amelynek tagjai 1945 júniusában a csehországi Prerov határában 265, bányászmunkákról hazafelé tartó németet és magyart, köztük 71 gyermeket végeztek ki egy éjszaka leforgása alatt. A végrehajtást a Benes-dekrétumokra hivatkozva Karol Pazúr, az ezred vizsgálótisztje és a pozsonyi Bedrich Smetana ideológiai tiszt rendelte el azután, hogy a családokat megfosztották értékeiktől. A visszaemlékezések szerint a felületesen eltakart tömegsír három nap múlva is mozgott, és ez volt a legdurvább cseh, morva és sziléziai területen elkövetett népirtás a XX. század negyvenes éveiben. Pazúr csupán egy évet töltött börtönben, Klement Gottwald kommunista vezető ugyanis megkegyelmezett neki. A több szakaszban zajló tömegmészárlásnak eddig fellelt dokumentumok bizonysága szerint legkevesebb 530-an, ám becslések szerint valószínűleg több ezren estek áldozatául, nők és férfiak vegyesen, de idősek és még csecsemő korú gyermekek is. A tragédiasorozat áldozatai legalább hat tömegsírban nyugszanak.
Pozsonyligetfalu mellett a B–6-os erődnél 2015. június 20-án avatták az áldozatok emlékművét. A Bratska utcánál lehet leparkolni és besétálni a füves területre. Az emlékmű az autópálya felőli oldalon van; ez a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.

Csallóköz nyugati kapujában a 13. századtól fél évezreden át az esztergomi érsek birtoka volt Pozsonypüspöki. A mezővárost előbb a török, majd a kuruc háborúk pusztították. 1947-ben több mint 100 magyar családot deportáltak innen, végül 1972-ben Pozsonyhoz csatolták.
Árpád-kori Szent Miklós temploma egész Csallóköz egyik legégibb szakrális emléke. Ahogy Batthyányi József hercegprímás 1781-ben leírta: ”Ősrégi ez a bazilika, mely nagyságában és nagyszerűségében a sziget egyetlen műve előtt sem veszíti el az elsőbbségét.”
A templom gótikus falfestményekkel díszített belseje a magyar művészettörténet egyik apostola, Ipolyi Arnold figyelmét is felkeltette 1859-ben: „Püspöki régi egyháza egykor igen díszes épület lehetett, amit a mész és vakolat alól előtünedező freskók, faragott gótikus záró- és vállkövek, domborművek és egyéb díszítmények tanúsítanak.”
Itt találjuk a Magyar Királyság első alakos sírkövét, Péter kanonok síremlékét 1360-ból. Szent István királyunk festményével és harangjával szembesülve megidézhetjük a felvidéki keresztényszocialisták 1929-ben kelt röpiratát: „Pozsonypüspöki Felsőcsallóköznek legvégső községe, a kismagyaralföldi magyarság tömör egészének Pozsony tövébe nyúló záróköve, mint a magyarságnak e vidéken legexponáltabb bástyája minden figyelmet és védelmet megérdemel mindazoktól, akik szellemi vagy anyagi magyar hivatatottsággal bírnak népünk megmentésére és föntartására. Az ősrégi Pozsonypüspöki azt a hivatását, hogy az 1000 éves magyarság szegletbástyája legyen itt nyugaton, talán a Szent Király ideje óta teljesíti igazán és becsületesen és talán most teljesíti azt a legnehezebb körülmények között.”
Az egykori Keresztesnővérek kolostorában a háború utáni években felépült a Szent Kereszt templom, melynek felszentelésére csak 1992-ben került sor. A kolostor ma kórház, amelyben tüdő és légzőszervi megbetegedéseket gyógyítanak.
Pozsonypüspöki kétemeletes barokk érseki kastélya a 18. század második felében épült, a 19. és 20. században átépítették.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Szent Miklós templom, ahol van magyar nyelvű szentmise is. Hogy mikor, arról ezen az oldalon lehet olvasni (van magyar nyelvű változata is).

Dunahidas Árpád-kori templomával hívja fel magára a műértő turisták, így a Felvidék szakrális emlékeinek nagy szerelmese, megboldogult Ludwig Emil figyelmét is: „A főutca mentén, az első világháborús magyar hősök emlékművével szemben könnyen megtalálhatjuk a római katolikus egyházat. Az eredetileg román kori templom nagy átalakulásokon esett át. Már annak is örülhetünk, hogy legalább a fele épen maradt, ugyanis 1910-ben neoromán stílusban építették át, a régi tornya mellé új, modern homlokzatot készítettek. Szerencsére megmaradt a jellegzetesen csallóközi, négy fiatornyos, kősisakos harangtorony, a középkori épületrészek javát pedig belefoglalták az új templomba.” Ludwig Emil: Dunahidas átváltozásai (2019)
A Jézus Szíve templomot a település közepén találjuk; a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a templom előtti világháborús emlékmű.

Ha valahol, hát Éberhárdon sűrű és ózondús a történelem levegője. Csallóköz egyetlen középkori várát, a 17. században Szelepcsényi György hercegprímás kastéllyá alakíttatta át. A 19. század elején már az Apponyi család lett a falu földesura. Az „egyszerű és hivalkodás nélkül való” úrilak utolsó tulajdonosa gróf Apponyi Albert volt. Amikor 1910-ben az amerikai elnököt, Theodore Rooseveltet itt fogadta, még nem sejtette, hogy 10 év múlva neki jut az a hálátlan szerep, hogy aláírja a gyalázatos trianoni békediktátumot, aminek eredményeképp aztán éberhardi birtokát is elkobozták.
Itt hunyt el 1899. február 28-án gróf nagyapponyi Apponyi György országbíró, kancellár, a főrendiház és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Konzervatív Párt vezéralakja. Itt született Apponyi György (1898–1970) politikus.
Az Apponyi-kastély ma már iskola; a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély parkja.

Az éberhárdi Szent György-temetőkápolna az Apponyi-család temetkezési helye. Apponyi Albert első nyughelye eredetileg a Mátyás templomban volt, ahonnan 1943-ban hozták ide haza. Itt álmodik a szebb jövőről az elbitorolt magyar földben édesapja, Apponyi György országbíró, főkancellár és az Apponyi család megannyi kiváló sarja.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kápolna előtti tér; ha esetleg nincs nyitva a kápolna, ezt a számot kell hívni: +421245958220.

Éberhárdtól északra, a Kis-Duna mentén találjuk a környék egyik kedvenc kirándulóhelyét, a Hódvárat. A legkönnyebb a Szent György-kápolnától megközelíteni, ahonnan 1,6 km az út. Ehhez ki kell sétálunk a falu végére, itt balra fordulunk, bal kézre látunk egy kisebb kápolnát, majd jobbra kanyarodva átsétálunk egy szántóföldön. Az út végén áll egy kilátó (Hniezdo), itt jobbra fordulunk, és elérünk egy Zöld oázis nevű grillezőhelyet. Itt át kell kelni egy kis zsilipen, majd egy fapallós út a Hódvárhoz, ami igazából egy fából épített hódvár-modell. Szabadon látogatható. A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Hódvár.

Tőkésisziget vagy Gessayfalva a Szentgyörgyi grófok éberhárdi uradalmához tartozott. 1543-ban a család kihalása után I. Ferdinánd király a Mérey családnak adta. Ezután a területnek több birtokosa volt, köztük az Illésházy család is. 1810-ben gróf Apponyi György felesége, Zichy Anna vásárolta meg, így az Apponyi család birtoka lett. Birtokosa volt gróf Apponyi Albert is. Az Apponyiak több majort építettek fel a birtokon, mely alsó, felső és középső részre oszlott. A terület Csehszlovákiához kerülése után az 1603 hektáros Apponyi birtokot felosztották. A mai község területe 1923-ban egy Amerikából hazatérő szlovák, Ignác Gessay tulajdona lett, aki a 604 hektáros területen új falut létesített, melyet Gešajovnak nevezett el.
De mit tud a világpolitikáról, fittyet hány Trianonra a végtelen természet. A falu határában a kanyargó Kis-Duna vadregényes partjai hívogatnak. Tőkészszigetnél egy mólón kialakított tanösvényen ismerkedhetünk a folyó élővilágával. A tanösvény szabadon látogatható, a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a tanösvény kilátója.

„Csak a gyerekeket vigyék fel a padlásra, azok közül is csak a javát!“ – hangzott el gyakran Vőkön mikor megérkezett a Kis-Dunán gyorsan leszaladó árvíz. Vőköt évszázadokon át rombolták az árvizek, amelyek többnyire meglepetésszerűen érték a lakosságot. A falunak többször is új helyre kellett költöznie, végleges helyére az 1845-ös árvíz után került, amely a község házait is elpusztította. A víz az itteni lakosság számára munkalehetőséget és élelmet is jelentett, sokan foglalkoztak halászattal vagy a molnár mesterséggel.
Vők története egyébként az Árpád-korig nyúlik vissza. A pozsonyi káptalan birtoka a 16. században lett a Pálffy családé. A világháborúkban is sokan adták életüket a hazáért: az első világháború vőki hősi halottjainak tiszteletére emelt emlékművet 1934-ben építették közadakozásból. Az emlékmű talpazatán katona áll, kezében félig leeresztett zászlóval, melyen Szűz Mária ábrázolás van. A vőki emberek jövőbe vetett hitét jelképezi az Úr Színeváltozása temploma is, amelyet 2015-ben szenteltek fel.
Hogy mégsem a faluban, hanem a Vőki-szigeten van a jelvényszerző mozgalom igazolópontja, annak az az oka, hogy a szigetet is érdemes megnézni. A szigetet gyaloghíd köti össze mindkét parttal.

Fél települést először, mint a pozsonyi vár tartozékát említik meg az oklevelek az 1200-as években. Aztán jöttek-mentek az évszázadok, meg a nemesek, és megannyi magyar főnemesi birtokos után a 18. században a Jeszenák családé lett a település, akik egy egészen varázslatos kastélyt emeltek itt. A kastély ma hotelként szolgál, így legalább nem az a sorsa, mint jó néhány környékbeli egykori főúri hajléknak. Félen egyébként elég jól tartja magát a magyarság, amit jó látni, ha erre jár az utazó.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a középkori eredetű Szent Miklós katolikus templom előtti tér.

Horvátjárfalu Trianont még megúszta, de Párizst már nem… A csehszlovák állam a második világháború után stratégiai okokra hivatkozva kérte az ún. Pozsonyi hídfő településeinek Csehszlovákiához csatolását. Arra hivatkoztak, hogy a magyar felségterület túlságosan megközelíti Pozsony városát. A település végül a párizsi békeszerződés értelmében 1947. október 15-én került az akkori Csehszlovákiához.
A falu viszonylag fiatal, csak a 16. század első felében keletkezett, amikor délről a török elől menekülő horvát családok telepedtek itt le. Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt, római katolikus templomát 1763 és 1765 között gróf Eszterházy Miklós építtette. A templom először torony nélküli volt, azt csak 1884-ben építették hozzá. 1945. április 3-án a kivonuló német csapatok a levegőbe repítették és csak 1970-re történt meg a teljes helyreállítása. A jelvényszerző mozgalom igazolópontja azonban nem a templom, hanem a falutól nyugatra fekvő barokk kori híd. Megközelítése nem egyszerű: a templomtól kb. 3,4 km gyalogosan, de egy jó darabig autóval is rá tudunk közelíteni. A térképen Jarovská bažantnica néven találjuk.

Az ősi időkben két gázló vezetett át a Kis-Dunán Pozsony közelében. Főrév falu a felső gázló mellett alakult ki, innen is a település neve. Jelentősége aztán háttérbe szorult a közeli pozsonyi vár mögött, melynek szolgálófaluja lett. Aztán gyorsan elszaladt 9 évszázad, és Főréven megépült a Csáky-kastély a 19. század végén eklektikus stílusban. A kastély ma nem látogatható, apácák lakják, akik tartós betegeket ápolnak. Főréven 2000-ben szentelték fel azt a katonai temetőt, amely a II. világháborúban a Pozsony környéki harcokban elesett 1000 német katonának állít emléket. Főrév ma már Pozsony egyik legdinamikusabban fejlődő városrésze. A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély parkja.

„1198-ban itt táborozott I. Frigyes keresztes hada. Itt csapott össze II. Géza serege az osztrákokkal. 1264-ben itt tartotta esküvőjét IV. Béla Béla fia és Kunigunda, II. Ottokár cseh király unokahúga. 1291-ben itt kötött békét III. András I. Albert Babenbergi herceggel. 1455-ben itt találkozott Hunyadi János Cilleivel. 1526-ban itt fogadta I. Ferdinánd a magyar követeket, innen indult a fehérvári koronázásra.” – azért Köpcsényben történt egy s más a középkorban. Aztán jött az újkor és a török, vele pedig a pusztulás. Az 1529. évi támadásban sok ház mellett elpusztult a 300 éves templom is. Az elpusztított lakosság helyére horvát telepesek érkeztek. Az 1683-as török hadjárat idején erre vonult vissza Lotaringiai Károly serege a török elől, majd a Bécs alatti vereség után erre menekültek a török sereg maradványai. Sokat szenvedett a település Bocskai és Bethlen hadaitól, majd 1704-ben a kuruc hadaktól is. 1809-ben Napóleon hadai szállták meg a várost és a lakosságnak kellett élelmet és szállást biztosítani számukra. 1848-ban a schwechati csata előtt sok helybeli népfelkelő csatlakozott a honvédsereghez, majd a vereség után hazatért.
Ekkor már egy jó ideje az Eszterházy család Köpcsény birtokosa, majd, 1880-tól már a Batthyány-Strattmann családot találjuk itt. 1921-ig itt működött Batthyány-Strattmann László kórháza, ahol a vallásosságáról híres herceg szegény emberek szembetegségét gyógyította meg.
A ma már Ausztriához tartozó Köpcsényben van mit nézni: találunk itt Szentháromság-oszlopot és Immaculata-szobrot; a Szent Kereszt felmagasztalása temploma 1736-ban épült, aztán 1795-ben leégett, 1945-ben a németek felrobbantották, így 1948 és 1952 között újjá kellett építeni. Régi kastélya 1552-ben épült, az újabb kastély 1668-ban. Utóbbi ma néprajzi múzeum, parkja pedig a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.