„Bars vármegye székhelye Aranyosmarót, így tanultuk mi ezt az iskolában és mindjárt rá is mutattunk a térképen egy apró városkára, amely arról volt nevezetes, hogy kisebb, mint Léva. Léva viszont arról volt nevezetes, hogy nagyobb, mint Aranyosmarót. És ezért mégsem Léva volt a vármegye székhelye, hanem Aranyosmarót. Fújt is egymásra ezért az egymegyebéli két város társadalma, de nagyon… De már vége van Barsban a nagy aprehenziának. A lévai magyarok már nem tartanak haragot az aranyosmaróti tótocskákkal. Kibékítenék őket a csehek. Akik a vármegyét egyszerűen megszüntették.” (Szilárd János: Egy vén szamár különös esete a Felvidéken, 1931)
Így múlt el Bars vármegye, s vele székhelye régi dicsősége. Ahol egykor őseink aranyat mostak, majd a Monarchia idején szép kisvárossá fejlődött, ott ma már a szocreál dominál. De ha a falanszter-panelek között belesünk a főtérre, ott vannak még régi emlékeink.
A trencséni csata után Rákóczi a városon keresztül vonult vissza seregével, aztán valamikor a 18. század első felében, amikor a kuruc érzelmű Rákóczikat sikeresen kiűzik Kistapolcsányból, akkor az aranyosmaróti Paluska család veszi kezébe az ügyeket és csalja át, csábítja át a kistapolcsányi megyeszékhelyet ide Aranyosmarótra. Ők azok, akik felépítik a Paluska kastélyt és a főtéren álló Szent Mihály templomot. A Paluska család még a 18. század második felében is, mint a község földesura szerepel. Báró Paluska Keresztélynek, a család utolsó tagjának kihaltával, 1779-ben Migazzi Kristóf, bécsi bíboros érsek és váci püspök szerzi meg a maróti uradalmat. A Migazzi család fejezi be azt, amit a Paluskák elkezdtek, így a városban ma inkább a Migazzi nevet halljuk gyakrabban. A 18. század végén kerül ide véglegesen Bars vármegye székhelye is.
A város ipari fejlődése a 19. század végén indult meg. Sörgyár, cukorgyár, téglagyár, gőzmalom létesült és megindult a textilipar, szőnyeggyártás is. 1891-ben beindult a vasúti közlekedés Kistapolcsány és Érsekújvár felé. 1919. június 5-én a magyar Tanácsköztársaság hadserege visszafoglalta a várost Csehszlovákiától, ám június 8-ára a Garam mögé szorították vissza őket. A helyi polgári lakosság is felvette a harcot a cseh legionáriusok ellen, ami véres megtorlást, a magyar kisebbségi vezetők (Patay László táblabíró, Ruffy Lajos finánc, Jakubovich József táblabíró, Weisz Adolf üzletvezető és Lőwy Maxim üzletvezető) kivégzését eredményezte. 1910 körül a városnak nagyjából a kétharmada magyar volt, ma már magyar szót alig hallani. Hol van már a barsi aranyélet? A magyarok vagy elmentek, vagy beolvadtak, vagy a temetőbe költöztek. De, aki figyelmes szemmel járja Aranyosmarótot, azért a magyar emlékhelyeket megtalálja.
Az 1700-ban épült régi vármegyeháza külalakja és méretei a város aranykoráról tanúskodnak; a Migazzi-kastélyban ma a városi múzeum székel. A Migazzi család utolsó férfi tagja, a vármegye főispánja, Gróf Migazzi Vilmos 1887-ben, mintha érezte volna, hogy nemcsak a család, de a haza vérvonala is veszélyben van, megépíttette a családi mauzóleumot, hogy legalább az utolsó Migazzi sarjak békében nyugodhassanak.
Ugyanitt, a város régi temetőjében nyugszik és a sírkertben emelt obeliszkkel díszítve áll Simkovith János és felesége, Kuhn Terézia sírja, aki fiatalon részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, alhadnagyi rangban. Később a város és Bars vármegye elismert és megbecsült közszolgája lett, alispáni rangig vitte és a köznép szeretetét is jelzi, hogy díszes sírkertet állítottak neki. A sírkert az 1990-es évek közepéig elhanyagolt volt, valószínűleg a leszármazottak hiánya miatt. Ekkor zoborvidéki fiatalok híradása nyomán egy budapesti baráti társaság – a Történelmi Emlékhelyeket Ápoló Társaság – a Hadtörténeti Múzeum Hadisírgondozó Irodája támogatásával a sírkertet teljesen felújította. Azóta a március 15-i Nyitra-vidéki megemlékezések rendszeres ünnepi helyszíne az aranyosmaróti Simkovith sírkert.
Büttner Emil 16 évesen 1848 nyarán vonul be a 9. „vörössipkás” zászlóaljhoz. Mivel alacsony volt, eleinte nem akarták besorozni, 3-4-szer próbálkozott, lábujjhegyre állt, hogy mutassa azt, hogy milyen deli legény. Aztán miután besorozták, egy éven keresztül, egészen a hadsereg összeomlásáig harcolt: részt vett a délvidéki „kisháborúban”, a szolnoki, a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói, a komáromi, a szőregi és a temesvári csatákban, ott találjuk Buda ostrománál. Élményeiről, viszontagságos sorsáról, a honvédélet hétköznapjairól és persze az ütközetekről levelekben számol be édesanyjának. (Csata mezejérül írom pár soraim…) A legtöbbször talán Budavár ostromának leírásánál hivatkoznak rá. Olyan részletes beszámolót közölt, amelyet a mai napig idéznek az események ismertetésekor. Később Büttner Emil Aranyosmarótra költözött a testvéreivel együtt és aktívan politizált. A Samassa-párt tagja lett, ügyvédi irodát nyitott. És még egy érdekesség Büttner Emil életéből: élt a Felvidéken egy Janko Kral nevű férfi, aki Pesten tartózkodott a forradalom alatt és annyira magával ragadta a nép lelkesedése, hogy megpróbálta a szlovákokat meggyőzni, csatlakozzanak a magyar szabadságharchoz. Fellázadt a nemesség ellen, ezért a tettéért börtönben is ült. Verseit Petőfi költeményeihez hasonlítják. Nos, ez a bizonyos „szlovák Petőfi” élete utolsó éveit Aranyosmaróton élte le, ahol Büttner Emil alkalmazta másodügyvédként. Janko Kral 1876-ban Aranyosmaróton halt meg elszegényedve. Van egy emlékhelye az aranyosmaróti temetőben, de sírja Turócszentmártonban van a szlovák nemzeti sírkertben. Büttner Emil viszont itt, Aranyosmaróton van eltemetve.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a temetőben lévő Migazzi-mauzóleum bejárata.
