A Hortobágy völgyének fő helyére, Szentágotára már a tatárjárás előtt szászok települtek. Miután 1376-ban Nagy Lajostól vásártartási jogot kapott, közel hat évszázadon át viselte mezővárosi címét. A török betörések idején Hunyadi János, majd Mátyás kezdeményezték megerősítését. Ekkoriban Nagysinkszék legnépesebb települése volt. Evangélikus erődtemploma mai formáját 1560 körül kapta. Külső kettős falgyűrűjét a 19. században lebontották, de a céhek négy tornya kivételével: északon áll a Fassbinderturm (Kádárok tornya) a csapórácsos kapuval, keleten a Schmiedturm (Kovácsok tornya), délkeleten a Schneiderturm (Szabók tornya) és délnyugaton a Schusterturm (Vargák tornya). (A templom hétfőtől péntekig, 9:00 és 17:00 óra közt van nyitva, a belépő 15 lej.) Szentágota első román lakói a város pásztoraiként települtek be a 18. században. Ma már ők alkotják a kisváros döntő többséget. A Hortobágy-völgyi Múzeum az 1800-ból való, barokk Bruckner-házban működik; nyitva hétfőtől péntekig 8:00-14:00-ig. A római katolikus magyarok Szűz Mária temploma 1867-ben épült, de a legtöbb magyart a református közösség adja; nekik is van egy imaházuk, éppen a katolikus templommal szemben. Ahogyan Kozma Endre szentágotai református lelkész 2025-ben fogalmazott: „Szentágota valamikor szász város volt, túlnyomó többségben szászok laktak, de ’89 előtt, a változások előtt és főleg a változások után a szászok elhagyták Erdélyt, kitelepedtek Németországba, és helyére beköltöztek a románok, magyarok és más nemzetiségűek. Körülbelül 8-10 ezer lakosa van. Jelenleg túlnyomó többségben románok lakják, 90 százalékban, körülbelül 2-3 százalék a magyarság, egy százalék a szász, és hat százalék a más nemzetiségek. A szászok nyilván evangélikusok, a románok túlnyomó többségében ortodoxok, a magyarok megoszlanak. Egy része a magyarságnak katolikus, van egy 60-70 lelket számláló katolikus gyülekezeti közösség, és a mi református gyülekezetünk 130 lelket számlál. 2003-tól kezdődőleg megvan a saját templomunk, itt hangzik Isten igéje vasárnapról vasárnapra. Egyházunk és népünk kérdése összefonódik. Hogyha elveszítjük a nyelviségünket, ha bezárják az iskoláinkat, akkor elveszítjük a vallásunkat, templomainkat és a mi hitünket is. Éppen ezért fontos megőrizni a népegyházi keretet azért, hogy benne megmaradjon a hitvalló egyháznak a tartalma. Emberi számítás szerint itt nincsen a magyarságnak jövője, de nem tudjuk azt, hogy mit hoz a holnap. A történelem menetét soha nem tudtuk kiszámítani. Hisszük azt, hogy a holnapunk, a jövendőnk, népünk, nemzetünk életének a jövője és egyházunk életének a jövője Istennek a kezéből, Istennek a markából nő ki. És úgy, ahogy velünk volt a múltban, és ahogy tapasztaljuk azt, hogy velünk van a jelenben, úgy velünk lesz holnap is.”
Az apró magyar közösség tehát kisebb csodával még fennmaradt, de a németek már szinte teljesen eltűntek. Mégis maradt egy ősi szász hagyomány, az Urzeln, amit az itt élő románok nem hagytak feledésbe merülni. A lolák hagyománya a helyi kézműves céhekhez kötődő farsangi szokás. Évszázadok óta minden év január utolsó vasárnapján jellegzetes fekete ruhás, ostorral és kolompokkal zajt csapó maskarások, a lolák lepik el az utcákat, hogy elűzzék a telet és a gonosz szellemeket. A szokást először 1689-ben dokumentálták, de jóval régebbi. Néhány évtized kényszerszünet után a szászok még 1990-ig megtarthatták, ám, miután tömegesen elvándoroltak, elsorvadni látszott. Ám a helyi románok 2006 óta újra megtartják. Ragaszkodnak az eredeti formákhoz, az álarcokhoz, maskarákhoz és a zenéhez, így viszonylag hiteles módon viszik tovább ezt az ősi múltba vesző tavaszváró ünnepet.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja az evangélikus templom előtti tér.
