A nagy­vá­ra­di Pos­ti­cum ‑keresz­tény szel­le­mi­sé­gű kul­tu­rá­lis köz­pont és ven­dég­ház- az ezered­for­du­lón tár­ta ki kapu­it a par­ti­umi,  tágabb érte­lem­ben az erdé­lyi fia­tal­ság, és min­den olyan útke­re­ső előtt, aki­nek fon­tos  a nyi­tott­ság, mely által hidak épül­nek ember és ember, szel­lem és szel­lem, lélek és lélek között. Nem­csak föld­raj­zi, kul­tu­rá­lis és val­lá­si, hanem a szó tágabb és átvitt értel­mé­ben is „hatá­rok men­tén” fek­szik. Szi­get a szá­raz­föl­dön, a szó és csend hatá­rán, amely sajá­tos hely­ze­té­nél fog­va köz­ve­tí­tő sze­re­pet tölt be nem­ze­tek, val­lá­sok, külön­bö­ző tár­sa­dal­mi cso­por­tok és terü­le­tek között. Meg­győ­ző­dé­sünk, hogy a keresz­tény kul­tú­ra két­ezer éves épü­le­té­be nem­csak a főbe­já­ra­ton keresz­tül vezet út, hanem van egy nem túl lát­vá­nyos, eldu­gott és sok­szor jelen­ték­te­len­nek tar­tott „hát­só ajtó” is (ez a latin „pos­ti­cum” szó jelen­té­se), ame­lyen keresz­tül épp­úgy be lehet jut­ni a szen­tek szent­jé­be, a leg­szen­tebb szen­té­lyé­be. A Pos­ti­cum az elmúlt évti­ze­dek­ben külön­bö­ző ren­dez­vé­nyek szé­les­kö­rű kíná­la­tá­val igye­ke­zett e hát­só-ajtó sze­re­pét betöl­te­ni. Az épü­let egye­dül­ál­ló archi­tek­tú­rá­ja nyi­tott­sá­got, kiegyen­sú­lyo­zott­sá­got, mér­ték­le­tes­sé­get sugall és ‑spon­tán módon- hason­ló bel­ső érté­kek fel­is­me­ré­sé­re ösz­tö­nöz. A kul­túr­köz­pont mára Nagy­vá­rad éle­té­nek egyik sajá­tos szín­folt­ja és meg­ha­tá­ro­zó szín­te­re lett, ahol nem­csak kikap­cso­lód­ni lehet, hanem bekap­cso­lód­ni is egy olyan szel­le­mi-lel­ki kör­nye­zet­be, amely hite­le­sebb, embe­ribb élet­re sar­kall.

Prog­ram­jai faj­sú­lyos kiegé­szí­tői a nagy­vá­ra­di kul­túr­ká­vé­há­zak underg­round zenei, kép­ző­mű­vé­sze­ti, iro­dal­mi kíná­la­tá­nak, miköz­ben meg­hitt, ugyan­ak­kor sze­met gyö­nyör­köd­te­tő közös­sé­gi tere­i­vel alter­na­tí­vát kínál akár tudománynépszerűsítő‑, szociális‑, vagy  gye­rek­prog­ra­mok szá­má­ra is.

A  pihen­ni vágyó­kat a csa­lá­di­as ven­dég­ház vár­ja, mely, a kul­túr­köz­pont része­ként, kert­vá­ro­si öve­zet­ben talál­ha­tó. Az épü­let­együt­tes Sza­bó Arnold műépí­tész ter­vei alap­ján, Erdei Gábor ács­mes­ter kivi­te­le­zé­sé­ben nyer­te el vég­ső for­má­ját.

A ven­dég­ház­ban  egy‑, két‑, három- és négy­ágyas szo­bák áll­nak a ven­dé­ge­ink ren­del­ke­zé­sé­re. A két­ágyas szo­bák­ban az ágyak igény sze­rint össze­tol­ha­tó­ak fran­cia­ágy­nak is. A szo­bák egye­di ter­ve­zé­sű és saját készí­té­sű búto­rok­kal van­nak beren­dez­ve.  Az  ívelt, kemény­fá­ból készült rész a buda­pes­ti bel­ső­épí­tész, Mészöly Esz­ter mun­ká­ja.

Az újon­nan épült szárny búto­ra­it a nagy­vá­ra­di kép­ző­mű­vész-fes­tő, Cos­tea Cons­tan­tin ter­vez­te. Két egy­ágyas szo­ba a nagy­vá­ra­di tudós kano­nok­nak, Bunyi­tay Vin­cé­nek és a nagy­vá­ra­di Szent Lász­ló temp­lom plé­bá­no­sá­nak, az egy­ház­me­gye ordi­ná­ri­u­sá­nak, Dász­kál Ist­ván­nak  a nevét vise­li. Mind­ket­tő antik stí­lu­sú. A Bunyi­tay ‑szo­ba beren­de­zé­se az egy­ko­ri tudós főpap hagya­té­ká­ból szár­ma­zik. A ház stí­lu­sos archi­tek­tú­rá­jú kon­fe­ren­cia­te­rem­mel, ren­dez­vény­te­rem­mel, han­gu­la­tos étte­rem­mel ren­del­ke­zik. Kápol­ná­ja öku­me­ni­kus jel­le­gű.

A Pos­ti­cum alag­so­rá­ban tibe­ti-keresz­tény han­gu­la­tot árasz­tó tea­ház vár­ja a beté­rő­ket. Ven­dé­ge­ink min­dig érté­ke­lik az épü­let­együt­tes dús növény­ze­tű udva­rá­ban kiala­kí­tott teraszt. A ven­dég­ház­tól gya­log­szer­rel is könnyen meg­kö­ze­lít­he­tő a sze­cesszi­ós város­köz­pont és a töb­bek között Szent Lász­ló sír­ját is őrző vár, kis­sé távo­labb pedig a barokk püs­pö­ki palo­ta, a római kato­li­kus szé­kes­egy­ház és a Kano­nok-sor.

A Pos­ti­cum­tól néhány kilo­mé­ter­re terül el a már Janus Pan­no­ni­us által meg­éne­kelt, gyógy­ví­zé­ről híres Felix-für­dő, vala­mint a Püs­pök-für­dő, ahol az Euró­pá­ban egye­dül­ál­ló tün­dér­ró­zsa tenyé­szik