Az Egyesült Államok harmadik legnagyobb városa, közel 3 millió lakost számlál, de ha hozzá vesszük az elővárosait is, akkor már egy Magyarországnyi emberről beszélhetünk.
Ha csak 3 évszázadot visszarepülnénk az időben, egy mocsaras területet találnánk a helyén, ahol a potawatomi indiánok éldegélnek, a saját nyelvükön „Checagou”-nak, vagyis vad hagymának nevezett földjükön. Az első európaiak az 1700-as évek végén merészkedtek ide. 1833-ban aztán 350 telepes érkezett, akik telepüket Chicagonak nevezték el. 4 év sem kellett és városi rangra emelkedett, majd kiváló földrajzi elhelyezkedése folytán a nyugat felé terjeszkedő Egyesült Államok fő kiindulópontjává vált. Az Illinois és Michigan Csatorna, a vasútvonal és az innen induló legendás 66-os útnak köszönhető, hogy a 20. század már több mint 1 millió emberre köszöntött rá Chicagóban.
1893-ban már világkiállítást rendezett a város, ami új, meghatározó irányt adott a világ építészetének. Innen indult világhódító útjára a magasépítészet, Amerika és a világ számos pontján sorra nőttek ki a földből a chicagói mintára épült felhőkarcolók.
Az 1920-as évek nem túl hízelgő hírnevet hoztak Chicagónak. A véres gengszterháborúkban állva maradt Al Capone gyakorlatilag a teljes várost az irányítása alá vonta, mígnem 1931-ben végre sikerült rács mögé zárni.
Chicago a ’30-as években a hetedik legnagyobb magyar város volt. Akkor közel 75 ezer magyar élt itt, de ma is több mint harmincezren vannak, akik még nem olvadtak fel a nagy chicagoi tégelyben.
A zsúfolt betonrengeteg szédítő magasságai után nyugalmat ad a magyar léleknek Chicago nyugati része, Norridge városrésze, ahol egy hatalmas székelykapu azt üzeni: ki itt belép, egy darabka magyar földre lel. A Chicagoi magyar református egyház 1914-ben alakult meg. Egy év sem telt el, és már templomot szenteltek, lelkipásztort iktattak, beteljesítve az írást: „akik az úrban bíznak, erejük megújul.”
Az ’56-os emlékmű, mellette a református nőegylet adományozta harang, mind-mind az otthon gyökerező magyar identitást erősítő jelképek.