Det­ro­i­tot egy fran­cia szőr­me­ke­res­ke­dő, neve­ze­te­sen Sieur Cadil­lac ala­pí­tot­ta a 18. szá­zad első évé­ben. Ami­kor oda­ha­za Rákó­czi feje­del­münk az akkor 700 éves haza sza­bad­sá­gá­ért küz­dött, ide­kint a fran­ci­ák épp az ősla­kos indi­á­nok utó­véd­har­ca­i­val vol­tak elfog­lal­va. Beje­lent­kez­tek a váro­sért a bri­tek is, ám a füg­get­len­sé­gi hábo­rú után vég­ér­vé­nye­sen az Egye­sült Álla­mok része és Michi­gan állam fővá­ro­sa lett. De csak 1847-ig, mert a Det­ro­it folyó túl­part­ján már Kana­da van, így nem akar­ták kiten­ni a fővá­rost az eset­le­ges észa­ki táma­dá­sok­nak.

Ha Det­ro­it, akkor mére­tes ame­ri­kai kocsik. Bizony, „Motor City” az ame­ri­kai autó­gyár­tás fel­leg­vá­ra. Ford, Chrysler, Gene­ral Motors, csak hogy a leg­na­gyob­ba­kat említ­sük.

Az ame­ri­ka­i­ak­nak az autó talán az elsőd­le­ges stá­tusz-szim­bó­lu­muk. Pont úgy, ahogy váro­sa­ik­nak a torony­há­zak. Det­ro­it iko­ni­kus épü­le­tei nem vélet­le­nül a Gene­ral Motors tor­nyok.

A XX. szá­zad első felé­ben az autó­gyá­rak nyo­mán virág­zó gaz­da­ság töme­gé­vel von­zot­ta a mun­ka­erőt, köz­tük a kiván­do­rolt magya­ro­kat. Az ’50-es évek­ben aztán az autó­ipar hanyat­la­ni kez­dett. A vál­sá­got csak tetéz­te a beván­dor­ló nége­rek 1967-es, halá­los áldo­za­tok­kal járó zavar­gá­sa. Az ipar vissza­szo­ru­lá­sa és a bűnö­zés elbur­ján­zá­sa miatt a fehér népes­ség, köz­tük sok hazánk­fia is a távo­zás mel­lett dön­tött, így a város lakos­sá­ga meg­fe­le­ző­dött.

Dear­born­ban a Hen­ry Ford Múze­um az ame­ri­kai köz­le­ke­dé­si tech­no­ló­gia fej­lő­dé­sét mutat­ja be a jár­mű­vö­kön keresz­tül. A 200 auto­mo­bil között ter­mé­sze­te­sen ott van­nak a leg­el­ső For­dok is.

Det­ro­it fény­ko­rá­ban, Del­ray kül­vá­ros­ban egy való­sá­gos magyar negyed ala­kult ki. Aztán a hanyat­lás ide­jén az addig békés kör­ze­tet is feke­ték és dél-ame­ri­kai beván­dor­lók lep­ték el. A Szent Kereszt temp­lom a fáj­dal­ma­san pusz­tu­ló kör­nye­zet­ben ma is a det­ro­i­ti magya­rok lel­ki-szel­le­mi oázi­sát jelen­ti.

1974-ben Mind­szenty József bíbo­ros her­ceg­prí­más is meg­lá­to­gat­ta a zsú­fo­lá­sig telt temp­lo­mot. A láto­ga­tás­ról készült emlé­ke­ket erek­lye­ként őrzi a közös­ség.

A Michi­gan-tó part­já­nak rit­ka ter­mé­sze­ti érté­ke­it kép­vi­se­lik az India­na Dunes Nem­ze­ti Park homok­dű­néi.

1926-ban nyi­tot­ták meg a par­kot, a part­vi­dék bio­ló­gi­ai sok­szí­nű­sé­gé­nek védel­mé­re.

A világ ötö­dik leg­na­gyobb kiter­je­dé­sű tava az utol­só jég­kor­szak után, a terü­le­tet borí­tó jég­ta­ka­ró elol­va­dá­sá­val kelet­ke­zett. Homok­ját a helyi­ek „ének­lő homok­nak” neve­zik, mivel magas kvarc tar­tal­ma miatt állí­tó­lag kel­le­mes han­got hal­lat, ha az ember sétál raj­ta…

Az Egye­sült Álla­mok har­ma­dik leg­na­gyobb váro­sa, közel 3 mil­lió lakost szám­lál, de ha hoz­zá vesszük az elő­vá­ro­sa­it is, akkor már egy Magyar­or­szág­nyi ember­ről beszél­he­tünk.

Ha csak 3 évszá­za­dot vissza­re­pül­nénk az idő­ben, egy mocsa­ras terü­le­tet talál­nánk a helyén, ahol a pota­wa­to­mi indi­á­nok élde­gél­nek, a saját nyel­vü­kön „Checagou”-nak, vagy­is vad hagy­má­nak neve­zett föld­jü­kön. Az első euró­pa­i­ak az 1700-as évek végén merész­ked­tek ide. 1833-ban aztán 350 tele­pes érke­zett, akik tele­pü­ket Chi­ca­go­nak nevez­ték el. 4 év sem kel­lett és váro­si rang­ra emel­ke­dett, majd kivá­ló föld­raj­zi elhe­lyez­ke­dé­se foly­tán a nyu­gat felé ter­jesz­ke­dő Egye­sült Álla­mok fő kiin­du­ló­pont­já­vá vált. Az Illi­no­is és Michi­gan Csa­tor­na, a vas­út­vo­nal és az innen indu­ló legen­dás 66-os útnak köszön­he­tő, hogy a 20. szá­zad már több mint 1 mil­lió ember­re köszön­tött rá Chi­ca­gó­ban.

1893-ban már világ­ki­ál­lí­tást ren­de­zett a város, ami új, meg­ha­tá­ro­zó irányt adott a világ épí­té­sze­té­nek. Innen indult világ­hó­dí­tó útjá­ra a magas­épí­té­szet, Ame­ri­ka és a világ szá­mos pont­ján sor­ra nőt­tek ki a föld­ből a chi­ca­gói min­tá­ra épült fel­hő­kar­co­lók.

Az 1920-as évek nem túl hízel­gő hír­ne­vet hoz­tak Chi­ca­gó­nak. A véres gengsz­ter­há­bo­rúk­ban áll­va maradt Al Capo­ne gya­kor­la­ti­lag a tel­jes várost az irá­nyí­tá­sa alá von­ta, míg­nem 1931-ben vég­re sike­rült rács mögé zár­ni.

Chi­ca­go a ’30-as évek­ben a hete­dik leg­na­gyobb magyar város volt. Akkor közel 75 ezer magyar élt itt, de ma is több mint har­minc­ez­ren van­nak, akik még nem olvad­tak fel a nagy chi­ca­goi tégely­ben.

A zsú­folt beton­ren­ge­teg szé­dí­tő magas­sá­gai után nyu­gal­mat ad a magyar lélek­nek Chi­ca­go nyu­ga­ti része, Nor­ridge város­ré­sze, ahol egy hatal­mas szé­kely­ka­pu azt üze­ni: ki itt belép, egy darab­ka magyar föld­re lel. A Chi­ca­goi magyar refor­má­tus egy­ház 1914-ben ala­kult meg. Egy év sem telt el, és már temp­lo­mot szen­tel­tek, lel­ki­pász­tort iktat­tak, betel­je­sít­ve az írást: „akik az úrban bíz­nak, ere­jük meg­újul.”

Az ’56-os emlék­mű, mel­let­te a refor­má­tus nőegy­let ado­má­nyoz­ta harang, mind-mind az ott­hon gyö­ke­re­ző magyar iden­ti­tást erő­sí­tő jel­ké­pek.