Teleki Pál emléktúra — beszámoló

Teleki Pál emléktúra — beszámoló

Az eddi­gi évek­hez meg­szo­kott módon, idén is ápri­lis első hét­vé­gé­jén került meg­ren­de­zés­re a Tele­ki Pál emlék­tú­ra. Ezút­tal négy táv közül választ­hat­tak az indu­lók. Leg­na­gyobb táv a Dré­gely­pa­lánk­ról indu­ló, bör­zsö­nyi vad­re­gé­nyes vonu­la­to­kat egy nap alatt átsze­lő Tele­ki 50. Ennek két rész­táv­ja a Dré­gely­pa­lánk­tól Kis­i­nó­cig tar­tó Tele­ki 30 és a turis­ta­ház­nál az utol­só 20 kilo­mé­ter­re becsat­la­ko­zó Tele­ki 20. Csa­lá­dok szá­má­ra kivá­ló, könnyű kirán­du­lá­si lehe­tő­sé­get jelen­tett a Zebe­gé­nyi kál­vá­ri­á­tól indu­ló, veze­tett, Hóman Bálint 10 km-es emlék­tú­ra.

Bará­ta­ink­kal idén is a Tele­ki 20 emlék­tú­rá­ra esett a válasz­tá­sunk, így reg­gel a turis­ta­ház előtt gyü­le­kez­tünk. A cso­dá­la­tos nap­sü­té­ses idő­ben már hívo­ga­tott az erdő, így nem is időz­tünk sokat az elraj­to­lás­sal, Oszi­val és ked­ves, pont­őr­kö­dő Bará­ta­ink­kal való rövid beszél­ge­tés után neki is vág­tunk a túrá­nak.

Az első nagyobb kap­ta­tó leküz­dé­se után gyö­nyö­rű pano­rá­ma tárult elénk a kós­pal­la­gi kál­vá­ria-domb­ról. A jel­leg­ze­tes sár­ga temp­lom tor­nyá­val kitű­nő apró tele­pü­lést körül öle­lő hegyek lát­vá­nya, és a távol­ban Mária­noszt­ra, a túrá­zók szá­má­ra jól ismert, Nagy-Sas-hegy, Sós-hegy és Kopasz-hegy alkot­ta hár­mas „tara­ja” kere­tez­te a lát­ké­pet.

Az elha­gya­tot­tan árvál­ko­dó stá­ci­ók men­tén leeresz­ked­ve keresz­tül halad­tunk Kós­pal­lag főut­cá­ján. A mára alig több mint 700 lel­ket szám­lá­ló tele­pü­lést a 18. szá­zad­ban tót és német tele­pe­sek hoz­ták lét­re. A 19–20.században még híres dohány­ter­me­lő vidék­nek szá­mí­tott, mára azon­ban, első­sor­ban a terü­le­tén átha­la­dó szá­mos turis­ta­út, köz­tük az Orszá­gos kék­tú­ra miatt nép­sze­rű.

A háza­kat magunk mögött hagy­va a piros sáv jel­zé­sen foly­tat­tuk utun­kat, a Kis-Han­ta-patak vad­re­gé­nyes völ­gyé­ben. Szá­mom­ra ez talán a túra egyik leg­ked­ve­sebb sza­ka­sza. Fes­tői szép­sé­gű, aho­gyan a kanyar­gós hegyi pata­kot szám­ta­lan­szor keresz­tez­ve, néhol kis dom­bok for­má­já­ra meg­haj­ló sások mel­lett vezet az ösvény. A táj szép­sé­gé­ben elme­rül­ve gyor­san elér­kez­tünk a Torony­al­ja-hor­gász­tó­hoz.

A hor­gász­tó nevét onnan kap­ta, hogy a fölé maga­so­dó Bibér­vár kör­nyé­kén, az 1980-as évek­ben vég­zett ása­tá­sok sze­rint, kis­mé­re­tű, lakó­to­rony­ból és udvar­ból álló erős­ség lehe­tett. A várat egy­sze­rű­en Torony­nak nevez­ték. Pusz­tu­lá­sát ellen­sé­ges táma­dás okoz­hat­ta a XIII. szá­zad végén vagy a XIV. szá­zad ele­jén. Az itt talált lele­tek kora­be­li tele­pü­lés­re utal­nak, amit fel­te­he­tő­en Torony­al­já­nak hív­tak. A kör­nyék másik neve­ze­tes­sé­ge, a vár­tól alig 300 méter távol­ság­ban álló egy­ko­ri kolos­tor­rom, amely a noszt­rai pálo­sok­hoz tar­to­zott a XIV. szá­zad­ban.  A kora­be­li for­rá­sok már emlí­tést tesz­nek a halas­tó­ról is, ami­nek part­já­ra egy mal­mot is épí­tet­tek. A malom­árok érde­kes­sé­ge, hogy Magyar­or­szá­gon, egye­dül­ál­ló módon egy 9 méter hosszú alag­út­ban szál­lí­tot­ta a vizet a malom­ke­rék­hez.

A műúton átha­lad­va ismét egy vad­re­gé­nyes patak-völgy­be jutot­tunk. A több­szö­ri átke­lé­sek, min­dig újabb és újabb kihí­vást jelen­tet­tek. Hol farön­kö­kön egyen­sú­lyoz­tunk, hol kőről kőre ugrál­va jutot­tunk elő­re, de volt ahol egyéb lehe­tő­ség híján, egy­sze­rű­en csak átgá­zol­tunk a túl­ol­dal­ra. Köz­ben a Bör­zsöny bőven tar­to­ga­tott szá­munk­ra fotó­té­mát is. A kes­keny szur­dok­ból kiér­ve egy tel­je­sen más kép foga­dott min­ket. Elér­kez­tünk a tava­szi vad­vi­rá­gok talán leg­szebb kép­vi­se­lő­je, a tava­szi héri­csek „biro­dal­má­ba”. Amed­dig a szem ellát min­de­nütt nagy sár­ga cso­mók­ban tün­dö­köl­tek a Békás-réten, leír­ha­tat­lan szép­sé­gű össz­han­got teremt­ve a hori­zon­tot ura­ló kék égbolt­tal.

A tava­szi hérics (Ado­nis ver­na­lis) hazánk­ban védett sztyepp­nö­vény. Élénk sár­ga szí­né­nek köszön­he­tő­en nehe­zen össze­té­veszt­he­tő más erdei virá­gok­kal. Így könnyí­ti meg a lege­lő álla­tok dol­gát, hiszen elke­rül­he­tik, mert erő­sen mér­ge­ző.

A lát­vány­nak nem tud­tunk ellen­áll­ni, így szint­időnk­ből sokat veszít­ve, ren­ge­teg mak­ró fotó­val gaz­da­god­va hagy­tuk magunk mögött a rétet. Túránk első ellen­őr­ző­pont­ja a Török­me­zői turis­ta­ház­nál volt, ahol a pecsé­te­ken kívül nagyon finom szend­vi­cse­ket is kap­tunk.

Nehéz volt újra elin­dul­ni a turis­ta­ház­tól, de tud­tuk, hogy még vár ránk két mere­dek emel­ke­dő leküz­dé­se is a célig. Így a dél-bör­zsö­nyi túrák egyik jól ismert útvo­na­lán, az orszá­gos kék­tú­rán halad­tunk tovább, fel­ka­pasz­kod­va a Fel­ső-Körtvé­lyes tete­jé­re. Erre jár­va min­dig eszem­be jut, hogy két évvel ezelőtt az első Tele­ki Pál emlék­tú­rán­kon a mere­dek hegy­ol­dalt lát­va mág azt gon­dol­tam, hogy ez lehet a Bör­zsöny egyik leg­kap­ta­tó­sabb turis­ta­út sza­ka­sza. Azóta már tudom, hogy téved­tem. Az utol­só ellen­őr­ző­pont­nak helyet adó Hegyes-tető bizony ezút­tal is nehe­zeb­ben „meghódítható”hegycsúcsnak bizo­nyult. De a fel­ső-körtvé­lye­si pano­rá­ma és a tan­ös­vényt lige­te­sen sze­gé­lye­ző töl­gyek tövé­ben meg­bú­jó, védett vad­vi­rá­gok, piros­ló hunyo­rok, tava­szi héri­csek lát­vá­nya mind-mind meg­érik a mászás okoz­ta fára­dal­ma­kat. Akár­csak a Hegyes-tető Juli­a­nus-barát tor­nyá­ból elénk táru­ló Duna­ka­nyar, min­den évszak­ban lenyű­gö­ző lát­ké­pe.

Az utol­só pecsé­tért bizony meg kell küz­de­ni, és a hegy­ol­dal­ban édes illa­tot árasz­tó Odvas kel­ti­ke sző­nye­gek plusz indo­kot adnak egy kis pihe­nés­re a szu­szog­ta­tó emel­ke­dőn. A torony tövé­ben álló ep. pont érin­té­se után, meg fel­si­et­tünk a kilá­tó­ba, majd az előb­bi útvo­na­lon vissza­eresz­ked­tünk a Vilá­gos-rét­re, bíz­tat­va a szem­be jövő túra­tár­sa­kat, hogy már nincs messze a gyö­nyö­rű pano­rá­mát kíná­ló csúcs.

Innen már csak a Reme­te­ke­reszt-bér­cen keresz­tül be kel­lett sétál­ni a cél­nak helyet adó zebe­gé­nyi Kál­vá­ria-domb­ra. A Tri­a­non emlék­mű eléré­se előtt azon­ban még fel­ka­pasz­kod­tunk a 2015 júni­us 6‑án átadott új kilá­tó­ba is, amit eddig csak fél­kész álla­pot­ban lát­hat­tunk.

A cél­ba befut­va átvet­tük az okle­ve­le­ket, kitű­ző­ket, majd az emlék­mű tövé­ben leül­ve beszél­get­tünk Moys Zoli­val és Jakab Sanyi­val.

A zebe­gé­nyi ország­zász­ló és hősi emlék­mű iga­zán mél­tó cél­pont­ja bör­zsö­nyi túránk­nak. Az emlék­mű 1930-ban készült Maró­ti Géza ter­vei alap­ján, azon­ban befe­je­zé­sé­re és hiva­ta­los átadá­sá­ra nem került sor, mert köz­be­szólt a máso­dik világ­há­bo­rú. A hábo­rú utá­ni évti­ze­dek­ben a leg­több hason­ló emlék­mű­vet elpusz­tí­tot­ták, de a zebe­gé­nyi veze­tők lele­mé­nyes­sé­gé­nek köszön­he­tő­en ezt sike­rült meg­őriz­ni; átmi­nő­sí­tet­ték kilá­tó­nak. Ere­de­ti funk­ci­ó­ja ezt köve­tő­en a rend­szer­vál­to­zá­sig tabu téma lett, melyet csak 1996-ban, a mil­le­cen­te­ná­ri­um alkal­má­ból kap­ha­tott vissza.

Köszön­jük szé­pen a szer­ve­zők mun­ká­ját, mely­nek köszön­he­tő­en egy ilyen gyö­nyö­rű túrán vehet­tünk részt, és végig­jár­hat­tuk a dél-bör­zsöny leg­szebb része­it. A köze­li viszont­lá­tás remé­nyé­ben búcsúz­tunk el Bará­ta­ink­tól, hiszen ápri­lis 17-én kerül meg­ren­de­zés­re a Haza­já­ró Egy­let követ­ke­ző tava­szi túrá­ja a Mát­rá­ban.

Bori Bian­ka