Ki gondolná, hogy a Béli-hegység gyöngyszeme, a pazar fekvésű Menyháza – vagy ahogy először az írások 1597-ben említették: Monyásza – még 1746-ban is csak pár házcsoportból állt. Aztán 1760-ban nagyot fordult itt a világ: Bohus Imre, Rajnald modenai herceg tiszttartója 28 római katolikus német bányászcsaládot telepített itt le, létrehozva a mai falu legfelső részén fekvő Jumelt telepet. Ők vasércet termeltek ki és dolgoztak fel vízierővel működő hámorokban és kohókban. Itt az egykori Jumelt telepen találjuk az 1861-ben épített, 11 méter magas, téglával bélelt gránit vasolvasztó kemence romját. A telepeseket kezdetben ferences atyák gondozták, a településnek csak 1784-től lett önálló plébániája. A 19. században már gyógyfürdők is voltak itt. 1891-ben Wenckheim Frigyes vásárolta meg Menyházát, majd 1893-ban a Wenckheim-uradalom területén megépült a Borossebes–Monyásza keskeny nyomtávú vasút, elsősorban a vas, a fa és a szén szállításának megkönnyítésére, de a fürdőéletet is föllendítette. (Az 1960-as években számolták föl.) A 19. század végén a borossebesi Wenckheim-uradalomnak négy vasbányája volt a falu környékén.
Wenckheim Frigyes 1895-ben megkezdte a fürdőtelep kiépítését. Mélyfúrással biztosította a termálvíz-ellátást, fenyőkből és hársfákból parkot alakíttatott ki, két szabadtéri medencét építtetett, kiépíttette a közvilágítást és Borosjenőről cigányzenekart fogadott. A patak felduzzasztásával létrehozott tóba Félixfürdőről betelepítette a tündérrózsát. A fürdőtelepen az aradi elit építtetett magának villákat. Először az 1860-as években a gyógyfürdőt kezdte el szépítőleg Menyházának hívni Kéry Imre Arad vármegyei főorvos, majd 1896-ban a belügyminisztérium a fürdőt ezen a néven vette nyilvántartásba. 1907-ben az Országos Községi Törzskönyvbizottság, a község döntése ellenére, magának a településnek a nevét is erre változtatta. Aztán jött Trianon és a háborúk, Menyháza pedig azóta sem ragyog régi fényében. 1976 és 1986 között három modern szállodát építettek. Öt forrásának bikarbonátos, kalcium-, magnézium- és nátriumtartalmú vizét mozgásszervi, idegrendszeri, emésztőszervi és nőgyógyászati betegségek kezelésére használják. A századfordulós épületek közül az 1. számú pavilon (amelyet a helyiek Tündérrózsás villának neveztek) építése után kabinokra oszlott, amelyekben a vendégek vörösmárvánnyal burkolt kádakban fürödhettek. Ma ez is romos állapotban áll. A villák közül (Központi szálloda, Nárcisz-villa, Mager-villa, Zubor-villa, Wenckheim-villa, Andrényi-villa) számunkra a legkedvesebb, az egykori Paradeiser-villa. Falán márványtábla emlékeztet, hogy itt töltötte a teleket Czárán Gyula.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja ez utóbbi villa. A márványtáblát a főút felőli fronton találjuk.

Sok környékbeli településhez hasonlóan Ménest is újra kellett telepíteni a török kiűzése után. A középkorban magyar és katolikus bortermelő jobbágyfalut a kincstár telepítette újra, 1729-ben már ortodox fatemplomot is szenteltek benne. A kincstártól aztán Grassalkovich Antal szerezte meg Ménest, aki 1744 körül már nagy mennyiségben készített vörös aszút. A ménesi kadarka és a kadarkaszőlőből készített aszú a 18–19. században a legjobb hírű magyarországi borok közé számított. Edelspacher György birtokos 1800-ban már Lengyelországba is szállította, az 1862-es londoni világkiállításon pedig a magyar borok királynéjának választották. A környező tájat a szőlőbirtokos családok présházai – helyi nevükön kolnái – tarkították. A határban álló előkelő kolnák mintájára 19. század végén előbb a kereskedők építettek maguknak négy-öt szobás, úrias házakat a faluban, majd a legmódosabb parasztcsaládok is. A Grassalkovichok kastélyt is emeltek 1749-ben egy borpince fölé. Ez 1835-től volt a kamara tulajdona, benne a magyar állam 1881-ben hároméves vincellérképző iskolát indított. A kastély ma már nincs meg, a helyén emelt épületben ma bormúzeum működik egy fedél alatt a szőlészeti és borászati kutatóállomással és egy agráripari líceummal. Az Ortutay-kastélyt sem sok választja már el a végső pusztulástól. A településen, Kovács Árpád házában működik Románia egyetlen méhészeti múzeuma is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a romos Ortutay-kastély a Valea Mare végén.

Világosnak eredetileg a várat nevezték, majd a várról kapta nevét az alant fekvő település is, ahol 1190-ben alapítottak ciszterci apátságot. A település 1331-től uradalmi központ volt, Szent Márton-templomát 1403-ban említik először. A 16. századra már mezővárosi rangot vívott ki magának, és több hullámban megindult a románok betelepülése is, az addig magyarok, szerbek, németek lakta Világosra. Olyan városrészek születtek, mint Magyarvilágos, Németvilágos, Románvilágos. A még színesebb palettáról a szlovákok gondoskodtak, akik a XVIII. században kerültek ide.
A 18. század elején Világos gyorsan visszanyerte középkori jelentőségét mint uradalmi központ, mezőváros és bortermelő település. 1746-ban megszűnt a határőrség, Világost Arad vármegyéhez csatolták, határőr lakosai jobbágyokká váltak. Arad után a vármegye második legnépesebb települése volt, rendszeresen tartottak benne megyegyűléseket. 1749-ben Rinaldo de Modena a szlovák Bohus Imrét nevezte ki az uradalom igazgatójává, maga később visszatért Itáliába és az uradalom a kamara gondozásában maradt. 1755-ben Grassalkovich Antalé lett az uradalom. 1778-ban az uradalmat a zarándiért cserébe Bohus Imre kapta meg. A Bohus család ettől kezdve százötven évig legnagyobb földbirtokosa volt, akik nemesi előnevüket is innen írták. A település mai sakktáblás szerkezetét, a nyílegyenes, széles utcákkal 1782-ben alakították ki. Az 1840-es évek elején Bohusné Szőgyény Antónia német–magyar vegyes tannyelvű, katolikus iskolát alapított.
Aztán eljött 1848 és a forradalom, amelynek eleinte mindenki örült, Bohus János eltörölte a füstadót, a robotot és a dézsmát. Ennek kihirdetésekor Pop jegyző kifüggesztette Kossuth Lajos arcképét. Ám a nyár folyamán a román lakosság hangulata megváltozott. Szembeszálltak a nagybecskereki honvédtáborba toborzó bizottsággal és kijelentették, hogy nem muszáj embereket küldeni a szerb fölkelők ellen. A magyar jegyzőt és sógorát halálosan megfenyegették, amiért „a császár ellen lázítanak”. Szeptemberben Makóról idehelyezték a Schwarzenberg-ulánusezredet, amelynek bukovinai román tisztjei tovább tüzelték román lakóit a magyar kormány ellen. Október 10-én a román lakosok bántalmaztak négy gyulai nemzetőrt. A következő két hétben a helyzet kritikussá éleződött, a parasztok fegyverkezni kezdtek. Október 23-án Gál László honvédjei körbevették és ágyúzták Óvilágost, majd rohammal letörték az ellenállást.
1849. augusztus 12-én aztán a világosi Bohus-kastélyban leült egymással szemben a teljhatalommal felruházott Görgei Artúr és az orosz Rüdiger vezérkari főnök, és aláírták a világosi fegyverletételről szóló egyezményt. Másnap, 1849. augusztus 13-án a közeli szöllősi mezőn zokogva letette a fegyvert a magyar Honvédsereg. Görgei unokatestvére, Bohusné Szőgyény Antónia, aki segélyakciókkal támogatta a ’48-as elítélteket, drámai sorokban emlékezett vissza a gyásznapra: „Lélekrázó jelenetek játszódtak le akkor. Kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor Világoson. Sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem; néztem kínos könnyekkel szememben, áldó jó kívánatokkal szívemben; néztem soká, ameddig csak szemem elkísérheté. Ó, vajha a sok vér, mely elomlott, a sok könny, mely elfolyt édes hazám földjére, egy szebb jövőnek volna harmata!”
Bohusné 1849 után segélyakciót vezetett és a börtönökbe zárt rabokat látogatta, amiért Haynau többször magához hívatta. Tevékenysége miatt férjével is szembekerült, Bohus János ugyanis a bécsi udvari politika híve volt és alkalmazottai között magyarokat nem, csak szlovákokat és románokat tűrt meg. Az 1861-es választáson Bohus Zsigmond ellenében Gheorghe Popa vármegyei alispánt választották országgyűlési képviselőnek. 1865-ben Bohus János a saját és az Anton Mocsonyi párthívei közötti, emberéletet is követelő összecsapások miatt visszalépett és így közfelkiáltással választották meg képviselővé Mocsonyit.
A földszintes, klasszicista Bohus-kastély 1824 és 1838 között épült, jórészt a vár köveinek felhasználásával. Ma Ioan Slavici és Emil Monția emlékmúzeumának ad otthont, de látható benne Görgei íróasztala is, amelyen aláírta a világosi fegyverletételt. (Nyitva előzetes egyeztetés alapján.) A kastély mellett áll a Bohusné Szőgyény Antónia által 1884-ben fölállított közkút, és a báróné 1910-ben készült szobra is. A világosi fegyverletételnek is volt emléke a szöllősi mezőn: a múlt század kilencvenes éveiben felállítottak ott egy kopjafát, de az nagyon rövid idő alatt eltűnt. (Ellenben Kisiratoson készült egy emlékmű, ami a fegyverletételre emlékeztet.)
Járt azért magyar haderő Világosnál ezután is: 1919 februárjában a Székely Hadosztály egyik százada nézett körül a településen, és ha már itt volt, kivégezte a magyarok ellen izgató román nemzeti tanács helyi vezetőjét. 1944 szeptemberében az I. Horthy Miklós páncéloshadosztály vonult be Világosra, mire a lakosság az erdőbe menekült. A visszavonulás után még egy húsz fős egység tovább harcolt a vár romjai között, de miután elestek, tényleg nem maradt senki közülünk, csak az a 200 magyar, aki ma is itt él Világoson. Világoson járva érdemes megnézni a középkori kápolna romjait (Vasile Alecsandri utca 6.) és a középkori apátság helyén 1753-ban épült római katolikus templomot is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja Bohusné Szőgyény Antónia szobra a kastély parkjában.

 

A Zarándi-sík szívében fekvő Seprős nevének hallatán turista berkekben minden bizonnyal sokan felkapják a fejüket… „Hol is hallottam erről a településről? Ja igen!! Czárán Gyula!” És valóban, itt, Seprősön született 1847. augusztus 23-án a „magyar turizmus atyja”, a „bihari turistaság apostola”, természetjáró és barlangkutató, az egyik első magyar turisztikai szakember, útépítő, barlangkutató és szakíró. Nem mellesleg földbirtokos.
Seprősről a 18. században hallani először, ekkor Rajnald modenai herceg birtoka volt, majd a királyi koronára szállt. 1750-ben öt össze nem függő házcsoportból állt, utcaszerkezetét is csak 1780-ban szabályozták. 1822-ben I. Ferenc király a seprősi uradalmat a gyergyószentmiklósi örmény Czárán családnak adományozta. A Czárán család 1824-ben újra kívánta osztani a falu határát, ami nem nyerte el a helyi román jobbágyok tetszését. A helyzet odáig fajult, hogy a szolgabíró június 19-én katonákat hívott a faluba, de a jobbágyok fegyverrel űzték el a szolgabírót, a katonákat, majd az odaérkezett alispánt is. A vármegye ekkor egy századnyi katonát vezényelt ki, akik 30 napig tartották megszállva a falut. 1825. szeptember 25-én a vármegye elrendelte a parasztok részleges kártalanítását elvett gyümölcsöseikért. Kissé javítandó a magyarság arányát, 1854-ben a Czárán család húsz dohánytermesztő magyar családot telepített Seprősre, 1882-ben pedig Czárán Tivadar ötezer forintos alapítványt tett magyar tannyelvű, tandíjmentes iskola létesítésére. Az iskola 1887-ben kezdett működni és 1906-ban már négy tanerős volt. Ennek ellenére az 1909–1910-es tanévben 308 diákjából 245 volt román anyanyelvű.
Az 1847-ben született Czárán Gyula is Seprősön végezte az elemi iskolát, középiskolai tanulmányait Aradon kezdte, majd Pozsonyban folytatta. Mérnök szeretett volna lenni, de apja kívánságára jogi tanulmányokat folytatott Budapesten 1865-1867 között, majd Bécsben. Egy súlyos betegség után kénytelen volt befejezni tanulmányait és 1871-ben hazatért Seprősre, hogy betegeskedő apja helyett gazdálkodjon. A gazdálkodás és a jog helyett azonban inkább kirándulni szeretett: beutazta Erdélyt, a Magas-Tátrát és az Alpok-hegységet. Már elmúlt 40 éves, mikor végzett a Selmecbányai Erdészeti és Geológiai Egyetemen. Mikor atyja, Czárán Gergely 1890-ben meghalt, seprősi birtokait bérbe adta és jövedelméből Menyházán villát bérelt, ahol a teleket töltötte, az év többi részén a bihari hegyeket járta.
Így például lemaradt az 1903-as seprősi tisztújításról is, mikor a helyiek többsége a szocialista eszmékkel kampányoló Iosif Mateit szerette volna bíróként látni. A hatóságok katonai erőt vezényeltek a faluba, akik megöltek hét seprősit. A bíróválasztást végül mégis Iosif Matei nyerte.
Az igazukhoz oly harcosan ragaszkodó seprősiek pár évtized múltán is hallattak magukról: 1949. július 31-én lakói fellázadtak a terménybeszolgáltatási rendszer és a mezőgazdaság tervezett kollektivizálása ellen. A sokaság feldúlta az állami gazdaságot és a termelőszövetkezetet, felgyújtották a községháza levéltárát és elvágták a telefonvezetéket. Az állami gazdaságnál tartózkodó három főtisztet megölték. A faluba vezető utakhoz felfegyverzett őröket állítottak, akik megfutamítottak egy három milicistából álló járőrt. A másnap kivezényelt negyven milicista és negyven határőr némi tűzharc után leverte a lázadást. Ötvenhét főt letartóztattak, a rögtönítélő bíróság négy főt halálra, többeket hosszú börtönre ítélt, a kivégzettek holttestét elrettentésül az út közepére dobták.
De ekkor már se híre, se hamva a Czáránoknak: 1958-ban a Czárán család sírkápolnáját lebontották, harangját Málnásfürdőre vitték, a család itt nyugvó tagjainak maradványait a temetőben hantolták el. A két klasszicista Czárán-kastély közül az egyikben a községháza, egy másikban az óvoda működik. Előbbiben született 1847-ben Czárán Gyula, így nem meglepő, hogy a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély előtti tér.