“Azt mond­ják, az Uni­ver­zum maga az egyet­len igaz­ság („unum verum”), az egy igaz Isten, a világ ura és terem­tő­je, aki az eget és a föl­det alkot­ta. Töké­le­tes­nek alkot­ta a világ­egye­te­met, ben­ne az embe­ri­ség élő­he­lyé­vel, a Föld­del, mely­ben a világ leg­ter­mé­sze­te­sebb hatá­rá­val, a Kár­pá­tok koszo­rú­já­val kije­löl­te a magyar­ság élet­te­rét, a Kár­pát-meden­cét. Örök­be kap­tuk ezt a föl­det, a hit tar­tott meg ben­ne, mely­nek ere­jé­vel „meg­fogy­va bár, de tör­ve nem”, még élünk. Isten­be vetett hit­ben gyö­ke­re­zik ez az írás, mely­nek cél­ja a 21. szá­za­di magyar meg­ma­ra­dás alap­pil­lé­re­i­nek, a hit, a hagyo­mány és a haza­sze­re­tet meg­erő­sí­té­sé­nek egy néző­pont­ból, a hon­is­me­ret szem­szö­gé­ből való meg­kö­ze­lí­té­se. Teszem ezt a köz­mé­dia hon­is­me­re­ti-turisz­ti­kai maga­zin­mű­so­ra, a Haza­já­ró készí­té­se során szer­zett tapasz­ta­la­ta­im­ból is okul­va.”- fogad­já­tok sze­re­tet­tel Moys Zol­tán a Napút Online olda­lon meg­je­lent írá­sát.

„A Haza­já­ró hét­ről hét­re bakan­csot húz és neki­in­dul, hogy keresz­tül-kasul beba­ran­gol­ja a Kár­pát-meden­ce varázs­la­tos tája­it és meg­is­mer­je hazánk ter­mé­sze­ti és kul­tu­rá­lis érté­ke­it, tör­té­nel­mi emlé­ke­it és az ott élő embe­rek min­den­nap­ja­it. Erdély­ben, Fel­vi­dé­ken, Kár­pát­al­ján, Dél­vi­dé­ken, Mura­vi­dé­ken, Őrvi­dé­ken és bel­ső-Magyar­or­szá­gon hol gya­log, hol sze­kér­rel, kerék­pár­ral vagy kenu­val halad ván­dor­út­ja során. A Kár­pá­tok fen­sé­ges gerin­ce­i­től, vár­ro­mo­kon, apró fatemp­lo­mo­kon és vér­áz­tat­ta harc­me­ző­kön át, pati­nás váro­so­kig – meg­annyi magyar emlék kísé­ri a Haza­já­ró soha véget nem érő útját.”

Ezzel a mot­tó­val indí­tot­tuk útjá­ra turisz­ti­kai-hon­is­me­re­ti maga­zin­mű­so­run­kat, 2011-ben, hogy ne csak vir­tu­á­li­san, de a való­ság­ban is kimoz­dít­suk az embe­re­ket a Kár­pát-meden­ce varázs­la­tos tájé­ka­i­ra. Kilenc év tapasz­ta­la­ta mon­dat­ja: az a faj­ta turis­ta­ság, amit a Haza­já­ró foly­tat – újra fel­vé­ve nagy elő­de­ink hagyo­má­nya­i­nak a kom­mu­nis­ta idő­szak­ban mes­ter­sé­ge­sen elsza­kí­tott fona­lát –, igen haté­kony esz­kö­ze lehet a nem­ze­ti öntu­dat meg­erő­sí­té­sé­nek. A hon­is­me­re­ti turiz­mus test­ben, szel­lem­ben és lélek­ben erő­sí­ti nem­csak az útnak indu­ló „haza­já­rót”, de azo­kat az elsza­kí­tott­ság­ban élő magya­ro­kat is, akik­kel uta­zá­sai során talál­ko­zik. A tör­té­nel­mi haza isme­re­te a haza­sze­re­tet fon­tos alap­ja, míg a talál­ko­zá­sok­ból fogant barát­sá­gok képe­sek tar­tó­san meg­szi­lár­dí­ta­ni a nem­ze­ti össze­tar­to­zás érzé­sét.

 

A Haza­já­ró alap­pil­lé­rei

1. A ter­mé­sze­ti kör­nye­zet – a táj. Ami­kor az ember fel­cse­pe­re­dik, bon­to­gat­ja szár­nya­it, egy belül­ről faka­dó örök kíván­csi­ság, a fel­fe­de­zés, a terem­tett világ meg­is­me­ré­sé­nek vágya hajt­ja. S ahogy fel­fe­de­zi saját kör­nye­ze­tét, egy­re több meg­is­me­rés­re és meg­óvás­ra érde­mes érté­ket talál. Elő­ször a hoz­zá leg­kö­ze­lebb eső helye­ket kez­di fel­fe­dez­ni. Beba­ran­gol­ja a kör­nye­ze­tét, erdő­ket-mező­ket, dom­bo­kat-hegye­ket, és ráesz­mél, hogy szép és érté­kes az a kör­nye­zet, ami kör­be­ve­szi. Kint a ter­mé­szet­ben, fent a hegyek­ben az élő­vi­lág a Terem­tő tör­vé­nye sze­rint a folya­ma­tos újjá­szü­le­tés­ben, a vál­to­zás állan­dó­sá­gá­ban és az állan­dó­ság vál­to­za­tos­sá­gá­ban maga az örök­ké­va­ló­ság. A ter­mé­szet rend­jé­vel csak a hagyo­mány­ból kisza­kí­tott, „ren­det­len” ember megy szem­be, nem lát­va, hogy ezzel önma­gát pusz­tít­ja el. Min­ket, magya­ro­kat egé­szen kivé­te­les ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­tel aján­dé­ko­zott meg a Terem­tő.

A Kár­pá­tok hegy­ko­szo­rú­ja és az álta­la körül­ölelt meden­ce párat­lan föld­raj­zi egy­sé­get alkot­nak. A madár­táv­lat­ból rend­kí­vül egy­sé­ges­nek tűnő kár­pá­ti hegy­ség­ív való­já­ban egé­szen mar­kán­san moza­i­kos, szin­te kis­tá­jan­ként vál­to­zó karak­te­rű. Még­is, Euró­pá­nak talán ez a sok­szí­nű­sé­gé­ben is leg­egy­sé­ge­sebb, leg­job­ban körül­ha­tá­rol­ha­tó nagy­tá­ja. Vala­mennyi ter­mé­sze­ti ténye­ző­je a hegy­ség­ke­ret és a meden­ce szer­ves egy­sé­gét, szo­ros egy­más­ra­utalt­sá­gát, egy­ben har­mo­ni­kus kap­cso­lat­rend­sze­rét hang­sú­lyoz­za.

Talán egyet­len nem­zet sem büsz­kél­ked­het azzal, hogy ennyi­re ter­mé­sze­tes hatá­rok veszik kör­be. A tör­té­nel­mi haza, füg­get­le­nül a tri­a­no­ni hatá­rok­tól, olyan hely, ahol min­den magyar ott­hon­ra lel­het. Ott­hon érez­zük magun­kat a leg­ma­ga­sabb ormo­kon, a vad szik­la­ha­va­sok között, közel az éghez, közel a min­den­ség­hez. Magun­ké­nak vall­juk az erdős Kár­pá­tok külön­le­ges vará­zsú ren­ge­te­ge­it, de ott­ho­no­san moz­gunk a hegy­ko­szo­rú­ból lefo­lyó vize­ket össze­gyűj­tő kár­pá­ti meden­cék vég­te­len­nek tűnő sík­sá­ga­in is. Ez a ter­mé­sze­ti kör­nye­zet, ahol min­den az ég adta tör­vé­nyek sze­rint műkö­dik. Ami, ha sike­rült is bele­gá­zol­nia a min­dig tel­he­tet­len ember­nek, azért még­is­csak az idő és tér felet­ti örök­lé­tet hir­de­ti.

Szü­lő­föl­dünk, a táj meg­is­me­ré­se olyan élmé­nye­ket nyújt, ame­lyek önma­guk­ban is fel­eme­lik az embert. Egy séta a sza­bad­ban, egy túra a kör­nyé­kün­kön meg­acé­loz­za a tes­tet és fel­eme­li a lel­ket, való­di ener­gia­for­rás. Főleg mai korunk­ban, ami­kor min­den a kénye­lem­ről szól, ami­kor már alig kény­sze­rü­lünk fizi­kai erőn­ket hasz­nál­ni, s gépek dol­goz­nak helyet­tünk. Ilyen­kor jó néha kimoz­dul­ni a kom­fort­zó­nánk­ból, hát­ra­hagy­ni a len­ti vilá­got és kivo­nul­ni a nyers, szin­te érin­tet­len, rom­lat­lan terem­tett világ­ba, rácso­dál­koz­ni újra és újra a fenn­va­ló töké­le­tes alko­tá­sá­ra. A turis­ta­ság, a ter­mé­szet­já­rás adott eset­ben a leg­egy­sze­rűbb önis­me­re­ti gya­kor­lat, mely­nek hely­szí­ne a ter­mé­szet temp­lo­ma. Egy hosszabb út végig­já­rá­sa és a cél eléré­se – ami sok eset­ben maga az út – alkal­mat ad arra, hogy a min­den­na­pi apró-csep­rő ügye­ken felül­emel­ked­ve, madár­táv­lat­ból szem­lél­jük éle­tün­ket, és képe­sek legyünk hosszú táv­ra kiha­tó­an helyes dön­té­se­ket hoz­ni. A mai „roha­nó” világ kevés lehe­tő­sé­get ad az ember­nek, hogy egye­dül legyen, magá­ba száll­jon és elgon­dol­koz­zon, mi vég­re is van a vilá­gon, milyen cél­jai van­nak az élet­ben. Mert ha a ter­mé­szet­ben egye­dül vagyunk, hamar nem leszünk egye­dül. Ha hagyunk magunk­nak időt, ha magunk­ba szál­lunk, kivo­nul­va a zajos világ­ból a csen­des ter­mé­szet­be, képe­sek leszünk vála­szo­kat kap­ni az addig meg­fejt­he­tet­len­nek vélt kér­dé­se­ink­re. Elvá­lasz­ta­ni a tal­mit az igaz­tól, a lényeg­te­lent a fon­tos­tól, a mulan­dót az örök­ké­va­ló­tól, a föl­dit az égi­től… Talán vala­hol innen, a ter­mé­szet sze­re­te­té­ből fakad a leg­tisz­tább haza­sze­re­tet.

A test­moz­gás, az edzett­ség, a kitar­tás, az erő eléré­sé­hez és fej­lesz­té­sé­hez is kivá­ló esz­köz a turis­ta­ság. Egy túra, egy hegy meg­má­szá­sa kon­dí­ci­ót igé­nyel, a „szen­ve­dés” olyan föl­dön túli ener­gi­á­kat moz­gat meg az ember­ben, amik tovább képe­sek len­dí­te­ni a min­den­na­pi küz­del­mek­ben. Aki még nem érez­te egy fárasz­tó túra után a jól­eső fáradt­ság érzé­sét, aki nem isme­ri az „aktív pihe­nés” fogal­mát, az tes­ped­het bár­mennyit is, soha nem lesz iga­zán kipi­hent, elé­ge­dett, kiegyen­sú­lyo­zott.

A ter­mé­szet­já­rás min­den ember szá­má­ra kivé­te­les élmé­nye­ket nyújt. De mi az, ami miatt a Kár­pá­tok és meden­cé­je szá­munk­ra, magya­rok szá­má­ra még­is több mint pusz­ta ter­mé­sze­ti szép­ség? Az, amit mi „geni­us loci­nak”, a hely szel­le­mé­nek hívunk.

2. Épí­tett és szel­le­mi örök­sé­günk a táj­ban. A Kár­pá­tok védő koszo­rú­já­nak élte­tő ölé­ben a ter­mé­sze­ti adott­sá­gok­kal har­mó­ni­á­ban gyö­ke­ret vert magyar­sá­got mint jó gaz­dát bőség­gel hálál­ta meg a vidék. A magyar biro­da­lom szer­ves egy­sé­ge min­dig is gaz­dag tér­sé­ge volt Euró­pá­nak, és élte­tő tere népünk­nek. Olyan sajá­tos for­ma­kinccsel, annyi ter­mé­sze­ti érték­kel és ásvány­kinccsel ren­del­ke­zik, ami több mint egy évez­re­den át képes volt min­ket fenn­tar­ta­ni. Sokan sze­met is vetet­tek kivá­ló föld­jé­re, így sok­szor meg is kel­lett har­col­ni érte. A hon­vé­dő har­cok­ban meg­rop­pant haza évez­re­des föld­raj­zi egy­sé­ge Tri­a­non­ban fel­bom­lott ugyan, de még­is jó, ha tuda­to­sít­juk: a magyar­ság a mai napig több­sé­get alkot a Kár­pát-meden­cé­ben, és mind kul­tu­rá­lis, mind gaz­da­sá­gi szem­pont­ból veze­tő sze­re­pet tölt be ősi föld­jén.

A Kár­pát-meden­ce tágas teré­nek min­den zsi­ge­ré­ben élő sajá­tos szel­le­me az ott élt elő­de­ink hagya­té­ká­ból fakad. Épí­tett örök­sé­günk, vára­ink és temp­lo­ma­ink, har­cos idők­ről tanús­ko­dó emlék­he­lye­ink, vér­áz­tat­ta harc­me­ző­ink, műem­lé­ke­ink és emlék­mű­ve­ink, mind a király­ság dicső vagy vész­ter­hes kor­sza­ka­i­ról mesél­nek. Ez a tör­té­nel­mi örök­sé­günk lép­ten-nyo­mon körül­vesz ben­nün­ket haza­já­ró baran­go­lá­sa­ink során. De itt élnek a táj­ban tör­té­nel­münk neves és név­te­len hősei. Biro­dal­mak és kirá­lyok, ura­dal­mak és neme­sek, har­cok és had­ve­zé­rek, tudó­sok és művé­szek emlé­kei: tör­té­nel­münk való­sá­gos szel­le­mi arc­kép­csar­no­ka vonul fel előt­tünk. Nincs olyan rej­tett szeg­le­te hazánk­nak, amely­hez ne kötőd­ne egy neve­ze­tes ese­mény vagy sze­mé­lyi­ség.

Ez az a kéz­zel tapint­ha­tó és lélek­kel érez­he­tő tár­gyi és szel­le­mi hagya­ték, ami­ért csak­is itt, a Kár­pát-meden­cé­ben érez­zük iga­zán ott­hon magun­kat. Ez az ott­hon ad nekünk való­di biz­ton­sá­got és iga­zi sza­bad­sá­got.

De a ter­mé­sze­ti kör­nye­zet és az épí­tett örök­ség még min­dig „csak” meg­ala­poz­za, beke­re­te­zi uta­zá­sa­ink talán leg­fon­to­sabb ele­mét, a ma élő közös­sé­gek­kel való talál­ko­zá­so­kat.

3. Élő és élte­tő magyar közös­sé­gek. A haza­já­rás leg­ele­mibb, lel­ki pil­lé­rei a táj és az épí­tett örök­ség szín­fa­lai között élő magyar közös­sé­gek.

Hisz ma is itt van­nak körü­löt­tünk azok, akik ben­ne élnek a táj­ban, akik műve­lik, élte­tik, és nem föl­élik kör­nye­ze­tü­ket. Kor­társ ország­épí­tő­ink, akik – ellen­áll­va a hamis illú­zi­ók­ba rin­ga­tó kor­szel­lem­nek – ott­hon, itt­hon marad­nak, és foly­tat­ják néma küz­del­mü­ket a meg­ma­ra­dá­sért. Őrzik épí­tett örök­sé­gün­ket, tovább élte­tik a nagy elő­dök szel­le­mét, a szer­ves kul­tú­rát, és épí­tik a jövőt. A remény hor­do­zói azok a magyar közös­sé­gek és veze­tő­ik, akik akár tömb­ben, akár szór­vány­ban, de kitar­ta­nak szü­lő­föld­jü­kön, amit sosem hagy­tak el, még­is egy ide­gen hata­lom alá kerül­tek. Ők azok, akik már tud­ják: Tri­a­non nem ölte meg a nem­ze­tet, mert nem a való­ság­ból szár­ma­zik az igaz­ság, hanem az igaz­ság­ból szár­ma­zik a való­ság.

Ők azok, akik nél­kül nem len­ne Haza­já­ró, akik híján nem len­ne érde­mes útnak indul­ni, akik ha nem tar­ta­nák magu­kat, akkor csak a múlt emlé­kei fölöt­ti gyász­ról szól­na a műsor, és nem tud­na reményt sugá­roz­ni.

Az elsza­kadt magyar közös­sé­gek­kel való talál­ko­zá­sok, a sze­mé­lyes kap­cso­la­tok erő­sí­té­se, ápo­lá­sa, a lélek­től léle­kig szál­ló gon­do­lat szár­nyal­ta­tá­sa tör­té­nel­mi hazánk lét­kér­dé­se. Nem­csak élet­ben tart­ja a nem­ze­tet, de újra képes fel­pezs­dí­te­ni a Kár­pát-meden­ce mes­ter­sé­ge­sen meg­sza­kí­tott vér­ke­rin­gé­sét.

 

Műsor­ból moz­ga­lom

Mert ahogy az ember a test, a szel­lem és a lélek egy­sé­gé­ből áll, úgy hazánk is a föld­raj­zi kör­nye­zet­ből, a kul­tu­rá­lis örök­ség szel­le­mi­sé­gé­ből és az itt élő magyar­ság lel­kü­le­té­ből tevő­dik össze.

Ha útnak indu­lunk és beba­ran­gol­juk tör­té­nel­mi hazán­kat, önkén­te­le­nül is meg­is­mer­jük: így válik a hon­is­me­ret haza­sze­re­tet­té. Ez a faj­ta turiz­mus a tele­ví­zió-műsor kere­te­in túl­nő­ve való­di moz­ga­lom­má képes szer­vez­ni a néző­ket. Ennek for­mai meg­nyil­vá­nu­lá­sa a passzív egyé­nek­ből cse­lek­vő közös­sé­get ková­cso­ló Haza­já­ró Egy­let.

 

Haza­já­ró Hon­is­me­re­ti és Turis­ta Egy­let

Kül­de­té­sünk adja magát: a hon­is­me­ret és a turiz­mus esz­kö­ze­i­vel erő­sí­te­ni a Kár­pát-meden­cei magyar­ság össze­tar­to­zá­sát. A kár­pá­ti ter­mé­szet­já­rás hagyo­má­nya­i­nak élte­té­sé­vel tuda­to­sí­ta­ni, hogy a Kár­pát-meden­ce és a ben­ne élő magyar­ság – a Szent Koro­na oltal­ma alatt – egy és oszt­ha­tat­lan. Tör­té­nel­mi hazánk szép­sé­ge­i­nek és embe­ri eré­nye­i­nek fel­mu­ta­tá­sá­val, a test, a szel­lem és a lélek épí­té­sé­vel a hamis illú­zi­ók vilá­gá­ban élő embe­re­ket vissza­ve­zet­ni az alap­ve­tő, örök érté­kek­hez, az égi tör­vé­nyek­hez.

Célunk, hogy azt a tudást és élményt, amit fel­hal­moz­tunk uta­zá­sa­ink során, ne tart­suk magunk­ban, hanem köz­kinccsé tegyük, hogy minél töb­ben átél­hes­sék azo­kat az élmé­nye­ket, ame­lyek a Haza­já­ró baran­go­lá­sa­it is felejt­he­tet­len­né tet­ték.

Az Egy­let szer­ves közös­sé­get alko­tó tag­jai, legyőz­ve a félel­met és kis­hi­tű­sé­get, hitet és erőt is adnak egy­más­nak. A ter­mé­szet­já­rás, a saját érté­ke­ink­kel való szem­be­né­zés, a hason­ló gon­dol­ko­dá­sú embe­rek­kel való talál­ko­zá­sok képe­sek vissza­ad­ni elsor­va­dó, lel­künk leg­mé­lyebb bugy­ra­i­ba szám­űzött hitün­ket, hogy a mulan­dó anya­gi javak haj­szo­lá­sa helyett a múl­ha­tat­lan, örök érté­kek­ben keres­sük a bol­do­gu­lá­sun­kat. A naiv töme­ge­ket elcsá­bí­tó új esz­mék helyett csak erős közös­ség­ben lehe­tünk képe­sek a léte­ző, örö­költ hagyo­mányt tovább neme­sí­te­ni.

A hon­is­me­re­ti turiz­mus a nem­ze­ti iden­ti­tás meg­őr­zé­sé­nek, meg­erő­sí­té­sé­nek csak egyik ága. De tapasz­ta­la­tunk­ból faka­dó meg­győ­ző­dé­sünk, hogy igen haté­kony és kor­sze­rű vála­szo­kat képes adni a 21. szá­zad kihí­vá­sa­i­ra, egy­ben Tri­a­non 100. évfor­du­ló­já­ra. Mert ne szé­pít­sük, nagy bajok van­nak most a világ­ban, Euró­pá­ban, és így szét­sza­kí­tott hazánk­ban is. Az isten­te­len­ség, az anyag­el­vű­ség kor­szel­le­me hon­fi­tár­sa­ink töme­ge­it fer­tőz­te meg. A gyö­ke­re­i­től, föld­jé­től, nyel­vé­től, csa­lád­já­tól, nemé­től és nem­ze­té­től elsza­kí­tott ember a rövid távon elká­bí­tó vir­tu­á­lis sza­bad­ság és bol­dog­ság hamis érzé­sé­ből nagyon hamar a kijó­za­ní­tó, magá­nyos üres­ség­ben talál­hat­ja magát. Sokan neki se áll­nak a harc­nak, mások hamar fel­ad­ják a küz­del­met, de ne feled­jük, soha nem a töme­gek, hanem a hit­ben és hagyo­mány­ban élő, az e vilá­gi célo­kon túl­lá­tó embe­rek éltet­ték tovább a nem­ze­tet. Hány­szor gázolt már át raj­tunk a tör­té­ne­lem, még­is, min­dig volt egy kemény, har­cos, meg­al­ku­vást nem tűrő mag, akik kitar­tot­tak, újra­kezd­tek, s ha kel­lett, a romok­ból újra­épí­tet­tek temp­lo­mot, isko­lát, házat és hazát. Múl­tunk örök­sé­ge, elő­de­ink áldo­za­ta és a jövő fele­lős­sé­ge köte­lez: a mi öntu­dat­tal bíró nem­ze­dé­künk­nek is hűsé­ge­sen ki kell tar­ta­nia. Ha kell, lemon­dás­sal, ha kell, fog­csi­kor­gat­va, de soha nem meg­hu­nyász­kod­va, behó­dol­va a silány kor­szel­lem­nek. Mert az áldo­zat­tá neme­sü­lő szen­ve­dés­ből min­dig új élet fakad.

Nem­ze­tünk bal­sor­sa, nagy­pén­te­ki időnk túl hosszú ide­je tart már. A ter­mé­szet rend­je, hogy előbb vagy utóbb el kell jön­nie a tavasz­nak, a fel­tá­ma­dás­nak. Az újjá­szü­le­tést viszont nem elég vár­ni, azért cse­le­ked­ni kell. Amit mi, haza­já­rók a magunk esz­kö­ze­i­vel meg­te­he­tünk: fel­ke­re­ke­dünk a kár­pá­ti tája­ink­ra, hegye­ink­re-völ­gye­ink­re, meg­lá­to­gat­juk tör­té­nel­mi örök­sé­ge­in­ket, s meg­erő­sít­jük a köte­lé­ket hon­fi­tár­sa­ink­kal. Mert hiszünk ben­ne: ami össze­tar­to­zik, az előbb vagy utóbb újra össze­nő.