"A szülőföldet és a hont nem lehet szeretni, ha nem ismerjük azt úgy, amint a különböző tájak sajátosságában és szépségében szemtől szembe áll velünk. Önmagunkat sem ismerjük és nem értjük, csak abban az összefüggésben, amelyben élünk."
Akadnak elzárt szegletei a Kárpátoknak, ahol mintha lassabban ballagna az idő. A „bús, borongós” Máramarosi-havasok vonulata is úgy áll ott, az Északkeleti-Kárpátok szívében, mintha beledermedt volna a mindenségbe. Csak néha-néha moccan egyet, hogy lerázza magáról a modernség idegen uniformisait, aztán szépen komótosan visszafekszik a Máramarosi-medence fölé, némán tűrve a hátain legelésző állatokat és völgyeiben az organikus falusi létforma utolsó képviselőit. Az erdős-hegyes Máramaros korábban lakatlan királyi gyepűvidékét az idők során magyar urak, szász vendégek, havasi oláhok és a leghűségesebb nemzetiség, a ruszinok népesítették be. Aztán darabokra szaggatták „terra Máramarost”, és szétosztották két újdonsült állam között. Déli, Romániához csatolt része, a Tiszába futó Visó völgye és a fölé magasodó kristályos hegytömeg, a Visó-menti hegycsoport, melynek legmagasabb hegysége, a Várkő tömbje csodás természeti értékei mellett azért is vonzó célpontja a Hazajárónak, mert ezen az elszigetelt vidéken a hegyvidéki ruszinok keleti néprajzi csoportja, a huculok átörökítették azt az ősi, archaikus életvitelrendszert, amit az úgynevezett „civilizáció” már kiírtott szinte minden vidékről. Európa egyik utolsó transzhumán gazdálkodású területe kivételes természeti értékeket is megőrzött. Ezek után kutatnak magyarországi földrajztudósok, hogy feltárják, miként alakult a máramarosi hegyvidék környezete az elmúlt évezredekben.