Fajuk védel­mé­re ala­kí­tot­ták ki 1958-ban Alsó­szil­vás mel­lett egy 40 hek­tá­ros töl­gyes­ben Erdély első bölény­re­zer­vá­tu­mát. Az öreg kon­ti­nens leg­na­gyobb szá­raz­föl­di emlő­sé­nek első pél­dá­nyai Len­gyel­or­szág­ból érkez­tek, hogy újra bené­pe­sít­sék régi élő­he­lyü­ket, a Déli-Kár­pá­tok elő­te­rét.

Hát­szeg várá­nak, ami a pusz­tí­tó tatár­já­rás után épül­he­tett, a török táma­dá­sok miatt már csak híre, s ham­va maradt. Csak­úgy, mint a Nagy Lajos kirá­lyunk ala­pí­tot­ta feren­ces kolos­tor­nak. Azért volt olyan is, 1550-ben, hogy a Hát­szeg vidé­ki nemes­ség meg­ver­te az Erdély­be betört havasalföldi–török sere­get. Miköz­ben a har­cok­ban for­gá­cso­lód­tunk, a 17. szá­zad­ban sok román mene­kül­tet foga­dott be a vidék, akik idő­vel lélek­szám­ban felénk is kere­ked­tek. 1764-től közel egy évszá­za­dig Hát­szeg az I. Erdé­lyi Román Határ­őr­ez­red része lett. 1916-ban a romá­nok meg­száll­ták, de pár nap után súlyos vere­sé­get szen­ved­tek a német–osztrák–magyar sere­gek­től. Aztán nyu­ga­ti segít­ség­gel csak eloroz­ták Dél-Erdélyt is, így már csak apró emlé­ke­ink marad­tak, mint pél­dá­ul egy olyan kút, ame­lyet az 1896-os Mil­le­ni­um évé­ben állí­tot­tak.

A város 18. szá­za­di kato­li­kus temp­lo­mát 1893-ban a Nop­csák újí­tot­ták fel, s ki is jelöl­ték maguk­nak vég­ső nyug­he­lyül. Itt alussza örök álmát címer­rel éke­sí­tett díszes sír­em­lék­ben idő­sebb Nop­csa Ferenc báró, Hunyad vár­me­gye főis­pán­ja, Erzsé­bet király­né udvar­mes­te­re is. A Nop­csák­nak már csak lel­kük él itt, de nem halt még ki a magyar szó Hát­szeg­ről. A temp­lom­ban az édes anya­nyel­ven szól még a rózsa­fü­zér imád­ság.

A Tuli­sa csú­csá­ra veze­tő úton Mader­s­pach Vik­tor nyo­má­ban járunk, aki aki erre űzte ki az 1916-ban ránk ron­tó romá­no­kat, majd az ország­vesz­tés­kor erre is kel­lett mene­kül­jön.

Föld­raj­zi­lag a Retyez­át-hegy­ség leg­ke­le­tibb és leg­ala­cso­nyabb része. A Tuli­sa-csúcs­ról cso­dás kilá­tás nyí­lik a Déli-Kár­pá­tok isme­ret­len hegy­vi­lá­gá­ra.