Huszt vára már a tatár­já­rás előtt állt. Állí­tó­lag Szent Lász­ló épít­tet­te a kunok ellen. Mint kirá­lyi ura­dal­mi köz­pont évszá­za­do­kon át erős védel­me­ző­je volt a kör­nye­ző hágók­nak. A mohá­csi vész után véres csa­ták szín­te­re lett. Az erős­sé­gért az Erdé­lyi Feje­del­mek és a Habs­bur­gok vias­kod­tak, majd 1703-ban maga Rákó­czi feje­de­lem vet­te be, hogy 1706-ban a ren­dek már ország­gyű­lést tart­sa­nak Husz­ton. Az elbu­kott sza­bad­ság­harc után a csá­szá­ri hely­őr­ség állo­más­he­lye lett. Vég­ze­tét még­sem har­cok­nak, hanem egy 1766-os vil­lám­csa­pás­nak köszön­he­ti. A magá­ra hagyott vár falai azóta dacol­nak a múló idő­vel. Alant Huszt váro­sa, azon túl a Tisza, mögöt­te az Avas hegy­vo­nu­la­ta kere­te­zi a lát­ké­pet. Észak­ra már a Kár­pá­tok bel­ső vonu­la­tai öle­lik kör­be a vár­he­gyet.

A vár­hegy olda­lá­ban talál­ha­tó világ­há­bo­rús magyar kato­nai teme­tő.

A mára­ma­ro­si kirá­lyi ura­da­lom egy­ko­ri köz­pont­ja, Huszt neve a négy koro­na­vá­ros – Hosszú­me­ző, Visk, Szi­get és Técső – kez­dő­be­tű­i­ből szár­ma­zik. A szász keres­ke­dők, sóbá­nyá­szat­tal fog­lal­ko­zó magya­rok és föld­mű­ves ruszi­nok lak­ta város képe Tri­a­non után ala­po­san átala­kult.

Az Avas és a Tisza közé­nek sík­ja ad ott­hont a követ­ke­ző koro­na­vá­ros­nak, Visk­nek.

Mint ősi kirá­lyi bir­tok már 1329-ben váro­si ran­got kapott, később Mára­ma­ros vár­me­gye köz­pont­ja lett, s mint ilyen, a jólét mel­lett sok vészt is kimért rá a sors. 1657-ben a len­gye­lek, 50 évvel később a krí­mi tatá­rok dúl­ták fel. A 18. szá­zad­ban ruszi­nok és néme­tek tele­pül­tek le a város­ban. Koro­na­vá­ro­si kivált­sá­ga­it a ’48-as sza­bad­ság­harc buká­sa után veszí­tet­te el. A 20. szá­za­di hábo­rúk meg­pe­csé­tel­ték sor­sát. A főté­ren a turul­ma­da­ras hősi emlék­mű jel­zi, Visk magyar­sá­ga azért még tart­ja magát.

A magyar­ság bás­tyá­it Vis­ken is az isko­la és a temp­lom alkot­ják. 13. szá­za­di erő­dí­tett temp­lo­ma 1524-ben Visk népé­vel együtt pro­tes­táns lett. 1657-ben fon­tos tör­té­nel­mi ese­mény szín­he­lye volt: II. Rákó­czi György erdé­lyi feje­de­lem az ország­gyű­lést meg­elő­ző isten­tisz­te­le­tet tar­tot­ta itt, ahol elha­tá­roz­ták a len­gyel had­já­ra­tot. Előt­te a kop­ja­fák tör­té­nel­mi sors­for­du­lók­ra emlé­kez­tet­nek.

A régi élet emlé­ke­it a vis­ki táj­ház őrzi.

Az Avas lába­i­nál, a gyógy­ha­tá­sú ásvány­vi­ze­i­ről ismert Saján mel­lett egy cso­dás víz­tá­ro­zó csil­log. Az Avas kúp­ja­i­ból fel­tö­rő bor­vi­zekz­hez külö­nös legen­da fűző­dik: „Régen a tele­pü­lés­re ellen­ség táma­dott, s az erdő­ben elrej­tő­zött Saján csa­lá­dot is üldö­ző­be vet­ték. Ahol a csa­lád­ját védő apa hol­tan esett el, ott nőtt ki a leg­ma­ga­sabb, Saján nevű hegy. A másik két hegy a fiú és any­ja halá­lá­nak helyén nőtt a magas­ba. Idő­vel a hegyek­ről friss, élte­tő ásvány­víz kez­dett cso­bog­ni. Ez a víz segí­ti a Saján­ba láto­ga­tó embe­re­ket, hogy erő­re kap­ja­nak”