A Gácska folyó alighogy felbukkan a hegylábnál, vize hamar el is tűnik a poljén. Amilyen rövid felszíni pályafutása, annyira különleges. Előtörő forrásai széles és mély sziklamedencéket vájtak ki maguknak. Az ember meg jött, és a poljére zuhanó víz sodró erejét a maga hasznára fordította. A Gácska-vízkeleteinél malmok őrölték hajdan a gabonát és fűrészek szelték a fát. A régi épületek munka híján ma már a turizmust szolgálják.

Otocsán városa sokat szenvedett egykor a török támadásoktól, de a Frangepánok úgy megerősítették a falait, hogy bármennyi is jött, egy ellenségnek sem sikerült elfoglalnia. Aztán a Frangepán korszak letűnése után 1746-tól már a katonai határőrvidék központja lett, Mária Terézia rendelkezésére.

De Jugoszlávia sem tudta végleg eltörölni a határokat ezen a vidéken. Felbomlása után, 1991-ben a Horvátországhoz került városkát már a szerbek támadták. A 4 évig tartó ostromnak nemcsak épületek, de sok horvát katona és civil esett áldozatául. A harcos idők sok emlékünket elsodorták, de az otocsáni harangon a koronás címer még a királyságot idézi.

A település egykor a Frangepánok birtoka volt, ami egy régi, várral, Szokol várával büszkélkedhet. Sok viszályt élt meg Brinje. Vára 1537-ben I. Ferdinánd kezére került, majd a törökök ostromolták, de elűzte őket az akkori parancsnok, Frangepán Farkas Keresztély. A törökök 1661-ben újból ostromolták, de akkor már Zrínyi Péter verte vissza őket.

Sólyomkő várát a török ugyan nem foglalta el, de nem kerülhette el sorsát: a török veszély elmúltával erős falaira és őrségére sem volt többé szükség, így a magára hagyott vár lassan az enyészeté lesz. Már csak a hit bástyája, a gótikus várkápolna dacol az elemekkel.

Sólyomkő vára mellett a Frangepánok egyik legfontosabb birtokközpontja, egyben a vármegye névadó székhelye, Modrus volt. 1193-ban III. Béla Terzsán várát az egész vármegyével együtt a Frangepánok ősének, Vegliai Bertalannak adományozta. Erről a templomon emléktábla tanúskodik. Ám a vár alatti városból, ahol fénykorában 10 templom és paloták sokasága állt, semmi nem maradt. Aki emlékezni akar, a várhegyet kell megmásznia.

Az apró falucskán átszaladó Slunjčica folyó, Plitvice előhírnökeként a sziklák között pazar vízesések sorozatát alkotja. A sebes patak mentén évszázados vízimalmok és faházak állnak. A rastokei malmokban őrölt lisztből állítólag utánozhatatlan kenyeret sütöttek. A recept egyszerű volt: a frissen őrölt lisztet a patak vizével keverték össze, és saját készítésű élesztővel kelesztették meg.

De honnan ismerős még ez a mesébe illő vízimolnár falucska? A totemoszlop segít a megfejtésben: bizony ám, a Winnetou filmeknek adott hiteles díszletet, mint indián falu.

Egy árva lakótorony: ennyi maradt régi várából, pedig fénykorában a Kapela-hegység északi lejtőinek legnagyobb és legjelentősebb bástyája volt. Története ismerős: Drezsnik vármegyét a várral együtt 1323-ban Károly Róbert a Frangepánoknak adta, akiket Mátyás királyunk is megerősített birtokaikban. A 16. századtól a bosnyák határ menti védelmi rendszer része volt, de a sorozatos török támadásoknak nem sokáig tudott ellenállni. Ám amit a török sem tudott elpusztítani, azt megtette egy kereskedő: a 19. században megvásárolta, és nekikezdett lebontani, mit sem törődve az évszázados falakkal és a hely szellemével.

A világörökséggé lett Nemzeti Parkba a földkerekség minden tájáról özönlenek a turisták. A túlzsúfoltság miatt ma már előre kell regisztrálni a tórendszer meglátogatásához.

A legfelső, a Fekete- és Fehér-folyók táplálta Proscensko-tó csendes és nyugodt víztükre még semmit jelét nem mutatja, mi is vár vizére a következő mintegy 8 kilométeren. 639 m méterrel a tenger szintje felett fekszik, míg alatta még 16 nagyobb és több kisebb tó helyezkedik el a völgyben, lépcsőzetesen. A legalsó tóig csökkenő, közel 200 méteres szintkülönbséget száznál is több kisebb-nagyobb vízeséssel küzdi le a tavakat felfűző Korana folyó, páratlan látványt kínálva a látogatóinak.

A Galovac- és a Gradinsko tavak környékén már közel 20 méteres zuhatagok vannak.

A pazar látványt egy különleges karsztosodási folyamatnak köszönhetjük. A tórendszert tápláló Korana folyó évezredeken keresztül vájt magának utat a környező dolomit és mészkő hegyekben, miközben hatalmas mésztufa gátakat emelt, amelyeken ezek a vízesések lezúdulnak. A víz és a kő küzdelme örök, így a völgy formakincse is folyamatos változásban van.

A párás levegőjű völgyek mélyén megbújó dús erdők üdítő oázist jelentenek a kopár mészkőhegyek között.

A tórendszer legnagyobb és legmélyebb tava, a Kozjak, ami egy oldalt fekvő kecske alakjáról kapta a Kecske-tó nevét. A Kozjak északi partja a tórendszer központja.

Az innen északra húzódó alsó tavak sorozatát a Dorottya vízesés nyitja meg, amint a Kozjákból aláhullva a Milanovac-tóba szakad.