"Ma már csak fent a gerinceken, a forrásvidékek táján áll még a rend. Oda húzódtak föl a szarvasok is, és az a néhány megmaradt medve. Ősszel a nagy bikák hangja a ködön át lehallatszik a völgyig. A gőzfűrészek robotoló emberei fölfigyelnek reá, maszatos kezüket végighúzzák sápadt homlokukon, s úgy érzik, mintha emlékeznének valamire.”
Meghallgatjuk Wass Albert intelmét és felkerekedünk, hogy miután megismerkedtünk a Maros-völgye szépségeivel, az Erdélyi Helikon ’vécsi író-óriásainak világával, a Szalárd misztikus völgyével és az aranyszínben tündöklő regényes Funtinellel, feljebb merészkedjünk a Kelemen-havasok hátára. Annak a „régi rendnek” a nyomába indulunk, ami áthallatszik a legsűrűbb ködön is, és ami a természet örök égi törvényére emlékezteti a Hazajárót: az öröm a szenvedés ellenpontja nélkül nem öröm igazán, mert csak a szenvedés és a megpróbáltatás nyomán erősödik a lélek, és tisztul az éleslátás.