Az 5000 szé­kely lel­ket szám­lá­ló Gyer­gyó­al­fa­lu arról is híres, hogy a Kár­pát-meden­ce egyik leg­hi­de­gebb pont­ja. És meleg­ség­gel tölt el az Alfa­lu hűség­ről szó­ló tör­té­ne­te is, mely­nek egyik főhő­se, Ist­ván pap volt, aki 1567 — ben Csík és Gyer­gyó népé­nek élé­re áll­va a Tol­va­jos-tetőn állí­tot­ta meg János Zsig­mond sere­gét. így tart­va meg kato­li­kus hité­ben Csík és Gyer­gyó vidé­két. Innen ered a pün­kös­di csík­som­lyói búcsú kul­tu­sza, aho­vá menet azóta is rend­re az alfal­vi kereszt­al­ja halad az élen.

A falu büsz­ke­sé­ge a 800 éves temp­lom, mely­nek kert­jé­ben Ist­ván pap szob­ra fogad­ja a ván­dort.

A Gyer­gyói-meden­ce pere­mén, Bor­zont hatá­rá­ban a ter­mé­sze­ti rit­ka­ság szám­ba menő nyír­fa­er­dőn, a Nyí­res rezer­vá­tu­mon keresz­tül visz utunk a Bucsin-tető felé. A Gyer­gyói-meden­cét és a Kis-Kükül­lő völ­gyét össze­kö­tő 1853-ban épült út hágó­ja, a Bucsin ked­velt turisz­ti­kai köz­pont. Főleg az alfal­vi szé­ke­lyek hét­vé­gi üdü­lő­he­lye nyá­ron, mint gya­log­tú­rák kiin­du­ló­pont­ja, télen, mint sípa­ra­di­csom vár­ja láto­ga­tó­it. A tetőn a Buj­do­só Pan­zió vár­ja szál­lás­sal és házi­as éte­lek­kel a meg­fá­radt ván­dort.

A Bucsin­ról a Gör­gé­nyi köz­pon­ti részé­nek főge­rin­cén futó jel­zés kísér be a feny­ves erdő­be, majd hama­ro­san leté­rünk a fő útvo­nal­ról. A turis­ták rit­káb­ban, a vadá­szok annál inkább jár­ják az össze­füg­gő, sűrű fenyő­er­dőt. Nem vélet­le­nül neve­zi Zsig­mond Eni­kő a Gör­gé­nyi-hava­so­kat Erdély vadas­kert­jé­nek. A gaz­dag vad­ál­lo­má­nyá­ra: med­vé­i­re, szar­va­sa­i­ra, far­ka­sa­i­ra, fajd­ka­ka­sa­i­ra már a rég­múlt idők ural­ko­dói is elő­sze­re­tet­tel vadász­tak. Jól kar­ban­tar­tott erdei útjai is első­sor­ban ennek köszön­he­tők. A kal­de­ra első kúját, a Feren­ci láza tisz­tást dél­ről kerül­jük, majd a Gör­gé­nyi-hava­sok leg­ma­ga­sabb ormá­ra, a Nagy-Mező-havas felé vesszük az irányt. Csú­csán az idő­já­rás kiszá­mít­ha­tat­lan, ám ha sike­rül szép idő­ben fel­jut­nunk, cso­dás pano­rá­ma tárul elénk. A Mező-havas régeb­bi elne­ve­zé­se a Szék-havas, mert Maros­szék leg­je­len­tő­sebb hegy­sé­ge volt.

Itt még a házak is a vadá­sza­tot szol­gál­ják, a Cse­re­pes fölött a Dür­gő-ház­ban azért úgy hír­lik nem­csak a fajd­ka­kas-vadá­szok­nak, de szük­ség ese­tén a fáradt ván­dor­nak is jut éjje­li mene­dék.

A Cse­re­pes-kőről remek kilá­tás nyí­lik a Gör­gény vonu­la­ta­i­ra, és a Sóvi­dé­ki domb­ság­ra.

Szin­te csak a Rap­son­né várá­hoz igyek­vő ván­do­rok halad­nak át Illyés­me­zőn. A falu fölött a hegyek legen­dá­it a völ­gyek népé­hez eljut­ta­tó Juhod-pata­kát követ­jük. Aztán kiérünk egy tág mező­re, ahol az Áprily-kút vízé­ből olt­juk szom­jun­kat. A ter­mé­szet nagy köl­tő­je nagyon sze­ret­te és sok­szor meg is éne­kel­te a vidé­ket. Áprily ösvé­nyén hato­lunk be a nap­fé­nyes bükk­er­dő­be, a vár gerin­cé­re.

Aki Rap­son­né várá­hoz jön, ne vár­jon vas­kos fala­kat, díszes marad­vá­nyo­kat. Alig pár itt felej­tett kőda­rab emlé­kez­tet a lova­gok korá­ra. Rap­son­né vára talán az Árpád-kor­ban, a tatár­já­rás ide­jén épült, a bucsi­ni átjá­ró, a Kis-Kükül­lő völ­gye és Sóvi­dék védel­mé­re, de úgy tart­ják, nem érte meg az Árpád-ház kiha­lá­sát. Évszá­za­dok óta hál­ni jár belé a lélek, még­is, hiá­ba let­tek már az enyé­sze­té falai, legen­dái tovább hor­doz­zák emlé­két.