"Az Ér igen sajátos víz: se nem folyó, se nem csatorna, se nem mocsár, de mindenikből van benne valami. Vize épen kétfelé szeli az Érmelléket, melynek egyik fele lapály, másik fele dombvidék. Az Érmelléki hegyhátból a róna felé ereszkedő hegyfarkak jó része szőlővel van beültetve."
Egykedvűen kanyarog az Ér patakja a nektárt csepegtető szilágysági dombokról az ért kalászt lengető bihari sík felé. Hol vannak már azok az idők, amikor még dombjai gazdag borvidéket, síkjai változatos mocsárvilágot alkottak, melynek erdős szigetein települések bújtak meg, menedéket és megélhetést nyújtva nemzedékek sorának. Mocsarait lecsapolták, és ahogy a vízi élővilág élettere leszűkült, úgy fogyatkozott meg a tájék magyarsága is. Pedig nem sok vidéke van hazánknak, amely ilyen kis területen ennyi nagyságot adott a nemzetnek. Az ősök lelke itt bolyong még a tájban, s azokban az emberekben, akik minden vész ellenére itthon maradtak.