A nürnbergi Húshíd sarkán álló reneszánsz kaput egy életnagyságú magyar szürkemarha, homokkőből faragott alakja díszíti, melynek latin felirata magyarra fordítva így hangzik: „Mindennek kezdete és növekedése van, ám az itt látható marha sohasem volt borjú”. A humoros sorok a XVI. századba vezetnek bennünket vissza, mikor a jórészt Magyarországról hajtott csordák útja az itteni vágóhídon ért véget. De bármerre is induljunk Nürnbergben, Bajorországban vagy Baden-Württenbergben, szinte mindenütt magyar emlékekbe botlunk, hála az évezredes magyar-német kapcsolatoknak. Ne feledjük, Szent István korában Bajorország és a Magyar Királyság közvetlen szomszédok voltak, és csak később, a Habsburgok közbeékelődésével változott meg ez a kapcsolat. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a későbbi évszázadokban – egészen napjainkig – ez a kötelék meglazult volna. A történelem viharaiban hol innen, hol onnan indultak útnak nagyobb tömegek a jobb élet reményében: míg a XVII. és a XVIII. században több százezer bajor és sváb talált otthonra a Bánátban, Szatmárban, Bácskában, addig a XX. században Németország jelentette a reményt megannyi magyarnak. Őket és az újabb hullámban Németországba érkező, és ott jobb megélhetést kereső honfitársainkat látogattuk meg november derekán, hogy a Hazajáróról meséljünk, és kicsit elvigyük nekik Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Délvidék üdvözletét.

Három helyszínen, a bajorországi Münchenben és Nürnbergben, illetve Baden-Württemberg fővárosában, Stuttgartban volt szerencsénk vetítést tartani; mindenhol telt ház, és nagyon szívélyes fogadtatás várt bennünket. Mondani sem kell, üzenetünk termékeny talajra hullt, ami talán annak is köszönhető, hogy a hallgatóság mindenütt jórészt erdélyiekből tevődött össze. Szinte már magunk előtt láttuk az itt készülő Hazajáró epizódokat, hisz a nagyszámú magyarság, a lépten-nyomon fellelhető magyar emlékek és a természeti környezet kiváló alapanyagul szolgálnának filmjeinkhez, csak hát ugye a koncepciónk szerint mi az ezeréves hazát járjuk. Sokszor olyan érzésünk volt, mintha egy újabb elszakított területet fedeztünk volna fel, népes, egyre népesebb magyar diaszpórával. Közülük említsük meg azokat, akik nélkül ez a vetítő körút nem jött volna létre: Münchenben Kucsera János szervezésében tarthattunk közönségtalálkozót a Katolikus Misszió termében, majd Hosszú András és felesége, Györgyi fogadta be a Hazajárót sternbergi házába. Münchenből egy ulmi kitérő után érkeztünk Stuttgartba, itt Hahn-Seidl Alida és a Hunnia Baráti Kör volt a meghívónk. A Magyar Kultúrintézetben tartott közönségtalálkozóra itt is szép számú közönség gyűlt össze. A turné utolsó állomása Nürnberg volt, ahol az egész németországi út ötletgazdája, Zahn-Lázár Dalma tiszteletes asszony, illetve a Nürnbergi Magyar Klub vezetője, Dietrich Éva fogadott bennünket. Örök élményekkel gazdagodtunk a három nap alatt, a találkozók záróakkordja, a Számvetés 7. levetítése mindenütt könnyeket csalt a szemekbe, hogy aztán végül mindenhonnan hosszasan búcsúzva, a viszontlátás reményében induljunk haza.