A Magyar Kor­mány­nak hála egy­re több álta­lá­nos és közép­is­ko­lák diák fede­zi fel az elsza­kí­tott terü­le­tek cso­dá­la­tos ter­mé­sze­ti és kul­tu­rá­lis kin­cse­it, vala­mint meg­is­me­rik az ott élő magyar­ság min­den­nap­ja­it. Ked­ves bará­tunk és túra­tár­sunk, a gim­ná­zi­um erdé­lyi szár­ma­zá­sú mate­ma­ti­ka tanár­nő­je, Bíró Emő­ke diák­ja­it kér­dez­te, hogy miért is sze­ret­né­nek újból részt ven­ni a prog­ram­ban. Az első téma: Szé­kely­föld a szí­vem csücs­ke. Fogad­já­tok sze­re­tet­tel Pajor Csen­ge 10.a osz­tá­lyos tanu­ló írá­sát:

Az első ok ami­ért jelent­kez­ni sze­ret­nék a prog­ram­ba azok a cso­dá­la­tos élmé­nyek melye­ket az elő­ző prog­ram adott nekem. Nem­csak lát­ké­pi szép­sé­get, hanem kisza­ka­dást is jelen­tet­tek szá­mom­ra a min­den­na­pi élet mókus­ke­re­ké­ből, sike­rült élet­re szó­ló élmé­nyek­kel gaz­da­god­nom.

Rend­kí­vül ins­pi­rá­ló volt lát­ni azt, hogy azo­kon a terü­le­te­ken melye­ket Tri­a­non során elcsa­tol­tak tőlünk milyen nagy a nem­ze­ti öntu­dat. Ezen terü­le­tek közül Erdély emel­ke­dik ki leg­job­ban hiszen itt talál­ha­tó a leg­na­gyobb elsza­kí­tott közös­ség így itt őriz­ték meg leg­job­ban az iga­zi magyar hagyo­má­nyo­kat. Ide­kint az embe­rek sok­kal job­ban meg­be­csü­lik azt, hogy ők magya­rok, sőt büsz­kék rá, vala­mint a hagyo­mány­őr­zés szá­muk­ra ter­mé­sze­tes, amit szí­vü­ket-lel­kü­ket bele­ad­va tesz­nek. Vala­hogy egé­szen más aurá­ja van Erdély­nek szá­mom­ra és sok­szor eltölt egy külö­nös szív­me­len­ge­tő érzés mikor meg­hal­lok oda­kint egy magyar szót vagy meg­lá­tok egy magyar zász­lót. Itt a magyar lako­sok egy­más­ra utalt­sá­guk miatt is sok­kal össze­tar­tób­bak és lehet érez­ni hogy­ha magyar­ként kime­gyünk oda külön­le­ges sze­re­tet­tel vesz­nek min­ket körül a helyi­ek. Az én szí­ve­met min­dig meg­érin­ti az erdé­lyi­ek egyik újévi szo­ká­sa mikor rágon­do­lok. Az, hogy ők nem­csak a román idő sze­rint bon­ta­nak pezs­gőt az újév tisz­te­le­té­re, hanem egy órá­val később velünk együtt is min­dig elér­zé­ke­nyít.  A táj­kép önma­gá­ban is lehen­ger­lő a szí­nes­sé­gé­vel, de úgy sétál­ni ott, hogy mind­ez örök­ké a miénk marad szí­vűnk­ben iga­zi büsz­ke magyar­rá tesz engem.

Per­sze én sosem fogom olyan szé­pen meg­fo­gal­maz­ni eze­ket az érté­ke­ket, mint Wass Albert. Az ő haza­sze­re­te­te min­den­kép­pen tisz­te­let­re mél­tó és bár­csak min­den­ki úgy sze­ret­né hazá­ját aho­gyan ő tet­te: „Ne mond­já­tok, hogy keres­sek magam­nak más­hol helyet a világ­ban, mert nin­csen ennek a világ­nak helye, ami az enyém vol­na azon az egyen kívül. Ne mond­já­tok, hogy befo­gad­tok ebbe vagy abba az ország­ba, mert nin­csen nekem azok­ban az orszá­gok­ban sem­mi keres­ni­va­lóm. Ne mond­já­tok, hogy lelek magam­nak hegyet a Kor­dil­ler­rák­ban, vagy a Sier­ra Neva­dán: mert a más hegyei azok, nem az enyi­mek. Az én szá­mom­ra nincs szép­sé­gük és nincs békes­sé­gük azok­nak a hegyek­nek. Adjá­tok vissza az én hegye­i­met!”