Aranymosás: a folyóvíz romboló munkája révén termőhelyéről kibontott és elszállított aranyrögöknek, szemcséknek a folyó menti hordaléktól való elkülönítése, szennyező anyagoktól való megtisztítása.

A Tribecs aranykészlete bár már rég kimerült, de miért ne próbálhatnánk meg aranyat mosni a hegység patakjaiban. Vagy miért ne próbálhatnánk meg az évszázadok hordalékától elkülöníteni magyar emlékeinket, korunk szennyező anyagaitól megtisztítani sok próbát kiállt értékeinket? Az egykor a Tribecs gerincén húzódó nyelvhatár úgy csúszott az évszázadok során dél felé, miként az aranyszemcséket sodorja a Zsitva déli irányba. A hordalék között azonban ott vannak Bars vármegyei kastélyaink, váraink, zarándokhelyeink, hőseink, melyeknek igyekszünk visszaadni a becsületét az által, hogy valódi nevükön nevezzük őket a Tribecs központi részét bejáró túránkon.

Tavalyi barsi hazajárásunk során a nagyvezekényi csata emlékhelyéig jutottunk, ahonnan csak néhány kilométer a malonyai arborétum, ahol már a Migazziak földjén járunk. Itt forgattuk az első kockákat július utolsó napjaiban a Tribecset bemutató filmünkhöz. A Migazziak miatt néztünk be Aranyosmarótra, majd a Zsitva völgyéből az aranymosók ösvényeit járva emelkedtünk fel a Tribecsbe, közben nem felejtettünk el beköszönni a hrussói várba, a skicői kastélyba és a kistapolcsányi bölényrezervátumba.

Kisaranyos határában megpróbálkoztunk az aranymosással, majd a faluból megmásztuk a hajdan szebb napokat látott Feketevárat. A Központi-, avagy Nagy-Tribecs legszebb ormairól már ismerős helyeket köszönthettünk, hisz a szomszédos hegységek (Madaras, Újbányai, Zoborhegy) mindegyikén meglengettük már a magyar lobogót. És ismerős volt a vidék is ahova leereszkedtünk, hisz Zoboralját már 2012-ben úgy-ahogy bejártuk. Akkor kimaradt Barslédec és Gímes, ám most pótoltuk a hiányosságot: a két település magyar közössége igazán kitett magáért.

Igen nehezen szakadtunk el a Kárpát-medence legészakibb magyarlakta vidékétől, de igyekeznünk kellett, mert a következő nap már Érsekújvár környékét forgattuk. Ez a vidék nem feltétlenül turisztikai látványosságairól nevezetes, ez esetben mi inkább az asszimiláció frontvonalában élő magyar falvakra voltunk kíváncsiak.

Valahol egyszer azt írták, hogy az első világháború után a Felvidéken egy új háború kezdődött. Ennek a háborúnak első évében még valódi fegyverek játszották a főszerepet a cseh legionáriusok és a magyar vöröskatonák között, aztán a későbbi évtizedekben a ki- és betelepítés, a jogfosztás és a reszlovakizáció vált a csehszlovák állam legfőbb fegyverévé. A XXI. századra már nincs szükség ilyen drasztikus eszközökre, az asszimiláció és az önfeladás korszakában szép csendesen eltelnek az évek, mi magyarok pedig nap, mint nap arra ébredünk, hogy a legfontosabb frontvonalakon, az iskolákban és a nyelv területén egyre kevesebb sikerélmény ér bennünket. Sajnos nincs ez másként az egykori Újvári Vilajet területén sem, ahol egykoron csak kard által tudtunk megmaradni… Talán ezért is nagy dolog, hogy Palócföld, Zoborvidék és Mátyusföld találkozásánál, a Vág és a Nyitra közé eső Érsekújvári-lapályon, Czuczor Gergely és Jedlik Ányos szülőföldjén milyen kincsekre, milyen közösségekre bukkantunk.

Három esztendeje a vágfarkasdi kompon utazva búcsúztunk el Mátyusföldtől, és bár azóta sok víz lefolyt a Vágon, mi még csak most értük el a túloldalt. (Szeretünk összekötni ily módon Hazajáró filmeket, reméljük, egyszer összeér egymással minden rész!) Szívesen folytattuk volna utunkat kenuval a folyón, de mielőtt ezt megtettük, meglátogattuk az egykoron árvizek járta, török és labanc prédálta Vág bal partját, de szigorúan csak a Nyitráig. Tardoskeddre a citerazene, Rákóczi és 1848 szelleme csalogatott be bennünket, Érsekújvárra a kíváncsiság: túlélve törököt, labancot, vajon a szláv nyomással miként birkózik meg ‘Újvár magyarsága? Andódra már Czuczor Gergely, míg Szimőre egy másik bencés szerzetes, Jedlik Ányos kedvéért tértünk be, és persze a magyar közösségek miatt. Szimőn aztán tényleg kenuba szálltunk, és meg sem álltunk a kamocsai gasztrofesztiválig, ahol ismét megállapíthattuk, hogy a XXI. században a falunapok és fesztiválok nem csak a hagyományainkat éltetők seregszemléje, hanem a nyelvünk és kultúránk megjelenítésének egyik leghatásosabb eszköze is. A végszóért tovább kenuztunk a Vágon, hogy azt Gútán kapjuk meg Vermes István lovasíjász barátunktól.

A két új epizód ősszel kerül a közmédia műsorára.