“Essen, havaz­zon, csak rossz idő ne legyen!” —  mond­ta sok­szor a legen­dás Hazug Pis­ta bácsi, és így gon­dol­ta az a több mint 80 bele­va­ló turis­ta is, akik az elő­re jel­zett és be is iga­zo­ló­dott egész napos esős-havas-sze­les idő­já­rás elle­né­re is neki­vág­tak a 12. Beth­len Gábor Emlék­tú­ra 20 km-es táv­já­nak, Var­ga Csa­ba nagy­vá­ra­di hegy­má­szó veze­té­sé­vel. Hogy is tehet­tünk vol­na más­képp, ha egy­szer Erdély nagy feje­del­mé­re emlé­kez­tünk Biha­r­or­szág tete­jén, a Nagy-Bihar 1849 méte­res csú­csán. Az idei Haza­já­ró Kupa utol­só előt­ti túrá­ján a zord a körül­mé­nyek elle­né­re remek han­gu­lat ural­ko­dott, a csú­cson közö­sen eléne­kelt magyar és szé­kely him­nusz pedig tovább erő­sí­tet­te a par­ti­umi, anya­or­szá­gi, szé­kely­föl­di és kár­pát­al­jai részt­ve­vők össze­tar­to­zá­sát. A túra­na­pot Váras­fe­ne­sen Dr. Nepa­rácz­ki End­re arche­o­ge­ne­ti­kus elő­adá­sa koro­náz­ta, amely tudo­má­nyo­san is iga­zol­ta a nagy­vi­lág­ban és a magyar hagyo­mány­ban eddig is egy­ér­tel­mű hun-magyar rokon­sá­got. Köszön­jük min­den­ki­nek a rész­vé­telt!

Alább olvas­hat­já­tok Dózsa End­re János beszá­mo­ló­ját, aki elő­ször vett részt Egy­le­tes túrán:

Mikor a mik­ro­busz­ból kiszáll­tam, vas­tag köd és csend vett körül. A gyü­le­ke­ző­hely­hez köze­led­ve kóbor kutyák csa­pód­tak mel­lénk, akik tisz­tes távol­ság­ból, éle­lem remé­nyé­ben követ­tek ben­nün­ket, majd egy­re több embe­ri alak buk­kant fel a köd­ből s hamar egy népes tár­sa­ság köze­pén talál­tam magam. A töb­bi kirán­du­ló fel­sze­re­lé­sét végig néz­ve gyor­san tuda­to­sult ben­nem, hogy nagy eséllyel én vagyok a cso­port leg­ama­tő­rebb tag­ja, hiszen egy mezei terep­ci­pő és egy váro­si nad­rág volt raj­tam, vigaszt egye­dül a való­ban víz­hat­lan eső­ka­bát nyúj­tott. Az elna­gyolt fel­ké­szült­ség érze­tét végül az indu­lás osz­lat­ta szét: a drót­kö­tél­pá­lya nyom­vo­na­lát követ­ve indult a csa­pat egy igen mere­dek sza­ka­szon a hegy­nek, soká­ig csak liba­sor­ban lehe­tett men­ni. Ezután egy zárt, erdős sza­kasz követ­ke­zett, melyen keresz­tül szi­vár­gott át a már ele­ve fel­hős égbolt. Itt a mere­dek leej­tő helyett már köves volt a talaj, majd az erő­ből kiér­ve meg­csap­pant, sövény­sze­rű vege­tá­ció foga­dott. Itt buk­kan­tak fel elő­ször helyen­ként apró hófol­tok, melyek (noha ekkor még nem sej­tet­tem) diszk­ré­ten jelez­ték, hogy mi vár ránk. Az 1658 méte­ren tar­tott rövid pihe­nő után hosszú gya­log­lás várt ránk. A köd és a hol fel­fe­lé hol lefe­lé veze­tő út miatt szin­te lehe­tet­len­né vált, hogy érzék­szer­ve­ink­kel követ­ni tud­juk, hogy mer­re járunk.

Ekkor már eny­hén elkez­dett szi­tál­ni az eső, ami ugyan nem oko­zott nehéz­sé­get, de egy idő után vég­ér­vé­nye­sen vilá­gos­sá vált szá­mom­ra, hogy miért kell a cél­nak meg­fe­le­lő ruhá­zat: a jobb irány­ból érke­ző csa­pa­dék las­san átáz­tat­ta a nad­rá­gom jobb olda­li felét mér­ta­ni pon­tos­ság­gal. Ekkor­ra a köd is kez­dett meg­nő­ni, majd a szi­tá­ló esőt hópely­hek vál­tot­ták fel, a csiz­mák sáros cup­po­gá­sa pedig ropo­gás­sá ala­kult. Az addig egy­más­sal beszél­ge­tő cso­por­tok hang­ját elnyom­ta a süví­tő szél. Eltűnt a tel­jes vege­tá­ció, az ég és a föld egyé vált a hori­zont­tal, az utat csak az előt­tem hala­dó túrá­zók szí­nes, zász­ló­ként lobo­gó eső­ka­bát­jai jelöl­ték. Már nem dom­bo­kon men­tünk fel és le; egy mere­dek, köves és hóval borí­tott emel­ke­dő követ­ke­zett. Egy­re gyak­rab­ban csúsz­tam meg, és egy alka­lom­mal fel is merült ben­nem, hogy mi lesz ha ezzel a cipő­vel tény­leg nem tudok fel­jut­ni? Végül a köd­ből egy mete­o­ro­ló­gi­ai állo­más szi­lu­ett­je lát­szott kibon­ta­koz­ni a hegy­te­tőn, majd azt meg­ke­rül­ve elju­tot­tunk az 1849. méter­hez, mely­nél már nem volt fel­jebb: meg­ér­kez­tünk.

A Him­nusz és a fotók után még továb­bi 10 kilo­mé­ter követ­ke­zett lefe­lé. „Ugyan­ez, csak vissza” – gon­dol­tam nai­van, de hamar vilá­gos­sá vált, hogy ez koránt­sem olyan egy­sze­rű vál­lal­ko­zás (leg­alább­is az én fel­sze­re­lé­sem­mel). A hóföd­te sza­ka­szon egyet­len lépést sem tet­tem meg, gya­kor­la­ti­lag a cipőm tal­pán csúsz­tam. A hófú­vás a koráb­ban a jobb olda­lon szét­áz­ta­tott nad­rá­go­mat immá­ron bal­ról csap­ta, és hamar be kel­lett lás­sam, hogy a cipőm is meg­telt víz­zel. Ezen nehéz­sé­gek elle­né­re igye­kez­tem izo­lál­ni magam a fizi­kai való­ság­tól s egyet­len célom az volt, hogy akár­mennyi­re eláz­va is, de épség­ben érjek le a hegy­ről. Ezért egy pon­ton lesza­kad­tam a tár­sa­ság­tól akik­kel együtt men­tem, gyor­sí­tot­tam lép­te­i­men. Kis idő­vel azon­ban ész­re­vet­tem, hogy nincs sen­ki előt­tem és idő­köz­ben az erdő­be kerül­tem. Tud­tam, hogy melyik a helyes turis­ta­jel­zés, de egy pon­ton zava­ros­sá vált szá­mom­ra, hogy a jel­zés való­ban azt az irányt jel­zi amer­re mutat. Érez­tem, hogy már nin­csen sok hát­ra, a tele­fo­nom azon­ban leme­rült és talán éle­tem­ben elő­ször érez­tem azt, hogy való­ban egye­dül vagyok. Rövid csend után azon­ban elin­dul­tam amer­re helyes­nek érez­tem. S mivel még min­dig ott motosz­kált ben­nem a féle­lem, hogy rossz irány­ba tar­tok, éne­kel­ni kezd­tem magam­ban dalo­kat, melye­ket a gim­ná­zi­um­ban tanul­tunk. Csu­pán pár per­cig tar­tott míg végül meg­pil­lan­tot­tam a sífel­vo­nó fel­ső vég­ál­lo­má­sát, de ezen rövid idő lefor­gá­sa alatt lel­ki­leg fel­emel­ked­tem az ének­től, talán éle­tem­ben elő­ször. A drót­kö­tél­pá­lya men­tét meg­pil­lan­tot­tam a töb­bi túrá­zót, akik­kel közö­sen a mere­dek útsza­kaszt meg­ke­rül­ve jutot­tam le a cél­ba.

Tel­je­sen átáz­tam, a bal tér­de­men egy véres sérü­lés volt, melyet film­fel­vé­tel köz­ben sze­rez­tem a csú­cson, de bol­dog vol­tam, mert érez­tem a kilo­mé­te­re­ket a lábam­ban. Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re azok a kóbor kutyák fogad­tak engem akik fel­jöt­tek egé­szen a csú­csig, majd onnan velünk együtt lejöt­tek, s még előt­tem értek vissza. Bez­zeg nekik nem kel­lett víz­hat­lan nad­rág…