Annyi bizo­nyos, hogy le a kalap­pal Szen­tes Antal előtt! A Madé­fal­vi Har­gi­ta túrá­ra mint­ha Szé­kely­föld vala­mennyi bakan­cso­sát össze­trom­bi­tál­ta vol­na Csa­ra­csó hatá­rá­ba, de vol­tak itt túrá­zók Gye­nes­di­ás­tól Dicső­szent­már­to­nig, Kecel­től a Fel­vi­dé­kig.

Bár mi nem kap­kod­tuk el a paro­lá­zást: kicsit elkés­tünk a rajt­ból, így már csak a Har­gi­ta felé kígyó­zó ember­tö­me­get lát­tuk, amely­nek rög­vest nyo­má­ba is ered­tünk. No meg Ábe­lé­be, hisz Tamá­si Áron hőse is innen, Csi­csó felől indult neki a hava­sok­nak, hogy elfog­lal­ja erdő­pász­to­ri állá­sát.

A falu felet­ti dom­bo­kat elhagy­va értük be a töme­get és az első fotót is érdem­lő fenyőt. Hir­te­len meg is áll­tunk, hogy meg­cso­dál­juk az erdőt meg­le­pő telet és a tájék szép­sé­ge­it, a tél és a hó ugyan­is Csík­ba is meg­kés­ve érke­zett. Egy havas­al­ji kereszt­nél aztán meg­volt a paro­la is a sok régi és új isme­rős­sel, miköz­ben Anti bará­tunk eliga­zí­tást tar­tott. Amíg folyt vala a beszéd, kör­be­néz­tünk a kereszt­től. Egye­bet sem lát­tunk, csak a telet, amely sza­ka­dat­lan harag­gal ter­jesz­tet­te fehér igá­ját a világ­ra. Mint a patyo­lat lélek, mely egye­dül ural­ko­dik a kerek­ség fölött, olyan volt most ez az ország. A vidám mező­ből tün­dök­lő rava­tal lett, és már­vány temp­lom a mókás ren­ge­teg­ből.

Innen már az ízes anek­do­tá­ké volt a fősze­rep, aho­gyan a Har­gi­ta olda­lá­ban kanya­rog­tunk észak felé. Sokat mesél­tünk haza­já­rós ter­ve­ink­ről, melyek nagy és gyö­nyö­rű szár­nyak­kal bír­tak; úgy jött egy­más után a jó fele­let a szánk­ra, mint­ha az Isten kegyel­me velünk lett vol­na, ami jár is, ami­kor ennyi barát együtt van. Le-lema­rad­tunk ebben a nagy tár­sal­gás­ban, egy alka­lom­mal még a vágó­desz­ka és a ráva­ló is elő­ke­rült. Aztán mikor tovább nem volt mit fir­tat­ni a dol­go­kat, indul­ni kel­lett, hogy utol­ér­jük a mezőnyt.

No, itt vagyunk az ebéd helyén! — mond­ta Anti egy erdei kanyar­nál. Erre a beje­len­tés­re mi is bősé­ges leve­gőt vet­tünk, s szor­go­san kezd­tük por­tyáz­ni a sze­me­ink­kel, hát­ha meg­lát­nánk vala­hol az előb­bi ele­mó­zsi­ás atya­fit. Meg is lett gyor­san, de a szé­kely ven­dég­sze­re­tet min­den méte­ren meg­ál­lí­tott vagy egy falat­ra, vagy egy kupi­cá­ra. Mialatt így ettünk s illo­gat­tunk, nagy és kövér hópe­hely szállt az arcunk­ra; utá­na másik és megint másik; s mint­ha ezer esz­ten­dő óta össze­gyűj­töt­te vol­na az Isten vala­hol a havat, szin­te pil­la­na­tok alatt else­reg­let­ték a leve­gőt a pely­hek. Nagy ámu­lat­tal bámul­tuk a har­gi­tai biro­dal­mat, ahol a nyu­ga­lom úgy feküdt, hogy csend-lába­i­val vala­hol Udvar­hely vár­me­gyé­ben, szik­rá­zó fejé­vel pedig Csík­ban volt.

Aztán mikor a nap már jócs­kán bele­tört a dél­után­ba, meg­kezd­tük az eresz­ke­dést Fel­csík felé. Kiér­kez­tünk egy nagy hava­si lege­lő­re; ezen a lege­lőn, amed­dig csak ellá­tott a szem, min­de­nütt a boró­ka­fe­nyő tömött s kerek bok­rai üldö­gél­tek a föl­dön, mint­ha a körül­le­vő hegyek mind ide­jár­tak vol­na óri­á­si zöld-fehér tojá­so­kat toj­ni. Aztán egy­szer­re fel­tűnt egy ház, fes­tet­len fenyő­desz­ká­ból volt össze­hány­va, s úgy kupor­gott szo­mo­rú­an az erdő­szé­len, mint­ha csó­ré embe­rek épí­tet­ték vol­na. Itt állt össze a szé­kely dalár­da az udvar­he­lyi eké­sek veze­té­sé­vel, sőt még egy táro­ga­tó is elő­ke­rült gye­nes­di­á­si bará­ta­ink­nak hála.

Már meg­vé­nült a dél­után, mikor vissza­ér­tük Madé­fal­vá­ra, ahol az emlék­la­pok kiosz­tá­sa egy egész jó han­gu­la­tú mulat­ság­ba tor­kol­lott. Úgy­hogy annyi bizo­nyos, hogy le a kalap­pal Szen­tes Antal és a madé­fal­vi­ak előtt!