Annyi bizonyos, hogy le a kalappal Szentes Antal előtt! A Madéfalvi Hargita túrára mintha Székelyföld valamennyi bakancsosát összetrombitálta volna Csaracsó határába, de voltak itt túrázók Gyenesdiástól Dicsőszentmártonig, Keceltől a Felvidékig.
Bár mi nem kapkodtuk el a parolázást: kicsit elkéstünk a rajtból, így már csak a Hargita felé kígyózó embertömeget láttuk, amelynek rögvest nyomába is eredtünk. No meg Ábelébe, hisz Tamási Áron hőse is innen, Csicsó felől indult neki a havasoknak, hogy elfoglalja erdőpásztori állását.
A falu feletti dombokat elhagyva értük be a tömeget és az első fotót is érdemlő fenyőt. Hirtelen meg is álltunk, hogy megcsodáljuk az erdőt meglepő telet és a tájék szépségeit, a tél és a hó ugyanis Csíkba is megkésve érkezett. Egy havasalji keresztnél aztán megvolt a parola is a sok régi és új ismerőssel, miközben Anti barátunk eligazítást tartott. Amíg folyt vala a beszéd, körbenéztünk a kereszttől. Egyebet sem láttunk, csak a telet, amely szakadatlan haraggal terjesztette fehér igáját a világra. Mint a patyolat lélek, mely egyedül uralkodik a kerekség fölött, olyan volt most ez az ország. A vidám mezőből tündöklő ravatal lett, és márvány templom a mókás rengetegből.
Innen már az ízes anekdotáké volt a főszerep, ahogyan a Hargita oldalában kanyarogtunk észak felé. Sokat meséltünk hazajárós terveinkről, melyek nagy és gyönyörű szárnyakkal bírtak; úgy jött egymás után a jó felelet a szánkra, mintha az Isten kegyelme velünk lett volna, ami jár is, amikor ennyi barát együtt van. Le-lemaradtunk ebben a nagy társalgásban, egy alkalommal még a vágódeszka és a rávaló is előkerült. Aztán mikor tovább nem volt mit firtatni a dolgokat, indulni kellett, hogy utolérjük a mezőnyt.
No, itt vagyunk az ebéd helyén! — mondta Anti egy erdei kanyarnál. Erre a bejelentésre mi is bőséges levegőt vettünk, s szorgosan kezdtük portyázni a szemeinkkel, hátha meglátnánk valahol az előbbi elemózsiás atyafit. Meg is lett gyorsan, de a székely vendégszeretet minden méteren megállított vagy egy falatra, vagy egy kupicára. Mialatt így ettünk s illogattunk, nagy és kövér hópehely szállt az arcunkra; utána másik és megint másik; s mintha ezer esztendő óta összegyűjtötte volna az Isten valahol a havat, szinte pillanatok alatt elsereglették a levegőt a pelyhek. Nagy ámulattal bámultuk a hargitai birodalmat, ahol a nyugalom úgy feküdt, hogy csend-lábaival valahol Udvarhely vármegyében, szikrázó fejével pedig Csíkban volt.
Aztán mikor a nap már jócskán beletört a délutánba, megkezdtük az ereszkedést Felcsík felé. Kiérkeztünk egy nagy havasi legelőre; ezen a legelőn, ameddig csak ellátott a szem, mindenütt a borókafenyő tömött s kerek bokrai üldögéltek a földön, mintha a körüllevő hegyek mind idejártak volna óriási zöld-fehér tojásokat tojni. Aztán egyszerre feltűnt egy ház, festetlen fenyődeszkából volt összehányva, s úgy kuporgott szomorúan az erdőszélen, mintha csóré emberek építették volna. Itt állt össze a székely dalárda az udvarhelyi ekések vezetésével, sőt még egy tárogató is előkerült gyenesdiási barátainknak hála.
Már megvénült a délután, mikor visszaértük Madéfalvára, ahol az emléklapok kiosztása egy egész jó hangulatú mulatságba torkollott. Úgyhogy annyi bizonyos, hogy le a kalappal Szentes Antal és a madéfalviak előtt!