„A haláltól nem félek, sok ezer halál lebegett körülöttem a csatában.” Ezek voltak Dessewffy Arisztid utolsó szavai 1849. október 6-án Aradon. S miközben lerójuk kegyeletünket a vértanú tábornok margonyai koporsójánál, elgondolkozhatunk, vajon milyen erős lélek kell egy ilyen mondat kimondásához. (A hagyomány szerint Szinnyei Merse Emma kegyelmet eszközölt férje számára, de későn érkezett Aradra. Haynau állítólag fölajánlotta neki, hogy férje helyett mást menthet meg a haláltól. Így volt-e, vagy sem, tény, hogy a családdal rokon Máriássy János honvédezredes halálbüntetését 18 évi várfogságra változtatták, amiből 7 évet töltött le.)
De hogyan került Dessewffy Arisztid holtteste a távoli Aradról ide fel Sárosba? Margonya sok nevezetes magyar nemesi család (Széchy, Báthory, Semsey, Bornemissza) után került a Dessewffy család birtokába, ezért is hozatta ide a holttestet az özvegy, Szinnyei Merse Emma. Persze akkoriban ez nem egy egyszerű vállalkozás. A gyászoló feleség 1850-ben titokban küldte Aradra a tábornok öccsét Dessewffy Emilt és unokaöccsét, Bydeskuthy Ernőt. Tudták, hol kell ásni, de az eső és egy éber őr meghiúsította a vállalkozást. Ekkor egy őrnagy kereste meg őket, aki többeket is megvesztegetett a tőlük kapott pénzen. Feltűnés elkerülése miatt a fogadott emberek nem koporsóban, hanem ládákban adták át a holttestet, de ez miatt azt darabokra kellett vágni azt, hogy elférjen. Amikor a testet Margonyán újra összeillesztették, a család eleinte nem ismerte fel a tábornokot. Végül egy korábban kihúzott fog helye bizonyította, hogy valóban Dessewffy Arisztid maradványairól van szó.
Aztán a margonyai erdőben 1853-ban épült családi kriptában sem lett örök a nyugalom, hiszen 1988-ban azt erősen leromlott állagában feltörték és kifosztották, a csontokat pedig szétszórták az erdőben. Ezeket a helyszínt rendszeresen látogató két Csemadokos magyarok szedték össze, és rakták vissza a ledobott födelű koporsóba. A kripta bejáratától balra található emléktábla Kóthai Nándor munkája, a kivégzések 130. évfordulóján, 1979-ben készült el. Az építményt ekkor rendbe hozták. Azóta a Magyar Állam támogatásával megtörtént a sírbolt teljes felújítása, amely minden év március 15-én és október 6-án a felvidéki magyarok egyik zarándokhelye.
1899-et írtak, amikor Dessewffy Pál az itteni területet eladta a Hohenlohe hercegeknek, akik aztán 1910-ben felépítették a faluban található kastélyt. A kívül-belül szépen felújított kastélyban kellemes meglepetés éri a magyar turistát: falain az aradi vértanúk portréit láthatjuk. Az állandó kiállítást 2021. október 6-án nyitották meg, ami azt mutatja, hogy Margonya nagyon büszke a Dessewffy-örökségre. Az is kuriózum, hogy a nevek magyarul vannak feltüntetve, vagyis nincsenek szlovákosítva, illetve nem csak a 13 vértanúnak, hanem Kazinczy Lajosnak, Ormay Norbertnek és Lenkey Jánosnak is itt a festménye. Ők szintén Aradon haltak meg: Kazinczyt és Ormayt kivégezték, Lenkey János idegösszeomlást kapott.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja Dessewffy Arisztid sírboltja.
Babucs Zoltán: Dessewffy Arisztid, a legendás huszártábornok
1802. július 2-án született az Abaúj vármegyei Ósvacsákányban cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid, az 1848/49-es magyar függetlenségi háború honvédtábornoka és az aradi vértanúk egyike.
Az evangélikus, középbirtokos nemesi családból származó Dessewffy Arisztid a kassai és eperjesi gimnáziumi éveit követően 16 évesen állt katonának. Kezdetben a tüzérségnél szolgált, és hadapródként 1820-ban került a császári–királyi 5. huszárezredbe. A békeidőkre jellemző módon lassan haladt előre a ranglétrán és főszázadosi rendfokozatban volt, amikor 1839-ben kilépett a hadseregből. A kvietált kapitány eperjesi birtokán gazdálkodott és 1842-ben feleségül vette unokahúgát, budaméri és rosnyóbányai Újházy Antóniát. Boldog házasságuk volt, amelyet beárnyékolt gyermekeik korai halála, aztán 1847-ben a 23 esztendős fiatalasszonyt elragadta a tüdőbaj.
1848. május 4-én, az első felelős magyar miniszterelnök felhívására, nyugalmazott tisztként ő is jelentkezett a nemzetőrség parancsnoki karába. Szeptember 22-én kapta meg nemzetőr őrnagyi rendfokozatát és átvette Sáros vármegye kisszebeni járása nemzetőr zászlóaljának parancsnokságát. November végén lezárta a Kárpátok hágóit, de a Galíciából megindult császári betörést nem tudta megakadályozni. A december 11-i budaméri vereség után lépett elő nemzetőr alezredessé, s december végén kinevezték egykori ezredtársa, pacséri Mészáros Lázár altábornagy felső-tiszai hadtestének egyik dandárparancsnokává.
Sáros vármegye kormánybiztosa, Irányi Dániel remek leírást adott Dessewffy külsejéről: A középnél valamivel magasabb termetű, vállas, s kissé hízásra hajlamos erőteljes alkat. Tar koponyája alatt halántékait világosszőke haj fedte; hasonló színű szakálla és nagy bajusza katonás külsőt adtak neki, melyet azonban kék szemének szelíd tekintete mérsékelt.”
Az 1849. január 4-i vereséggel végződött kassai ütközetben a jobbszárnyon állt, és neki volt köszönhető, hogy a seregtest nem szenvedett katasztrofális vereséget. Erről Mészáros altábornagy így vélekedett: „a ki a nagy becstelenség közt a becsületet fenntartotta, az Dessewffy volt, mert bátor magaviselete által imponált az ellenségnek”. Új hadtestparancsnoka, Klapka György táborkari ezredes figyelmébe az alábbi szavakkal ajánlották: „bátor, vállalkozó, nyugodt katona, s mint ilyen, a haza és ön becsülésére érdemes”. Tevékeny részese volt a Tokaj környéki védekező harcoknak és ezredesi rangját február 1-jei hatállyal kapta meg.
Vérbeli huszártisztként kisujjában volt a virtus, amit jól bizonyít vakmerő rajtaütése is: február 18-án Kompoltnál lepte meg és morzsolta fel huszárjaival az 5. Auersperger-vértesek két századát. A döntetlennel végződött kétnapos kápolnai csatában hadosztályparancsnokát helyettesítette a magyar jobbszárnyon. Az utolsók között vonult vissza, miközben egy tarack hátra menekítésében is segédkezett. A tavaszi hadjáratban is jól szerepelt az I. hadtest állományában, a váci ütközet után nyerte el a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, a nyári hadjárat idején pedig annak 2. osztályát. Április végén átvette az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokságát és Görgei Artúr vezérőrnagy tábornoki előléptetésre javallotta, de sarzsiját csak június 1-jén kapta meg. Kinevezték az újoncokból szerveződő felső-magyarországi hadsereg IX. hadtestének parancsnokává. Ez a Józef Wysocki vezérőrnagy parancsnoksága alatti hadsereg volt az, amely egyedül állt szemben a cári főerőkkel, így csupán lassíthatta azok kijutását az Alföldre.
A legnagyobb veszedelmek közepette magánélete ekkor ért révbe. Július 5-én Pesten, a lipótvárosi plébániatemplomban vette feleségül a nála húsz évvel fiatalabb szinyei Szinyei Merse Emmát, majd az oltár mellől tért vissza csapataihoz. A Cegléden bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy parancsnoksága alatt sebtében felállított közép-tiszai hadsereg lovassági parancsnokaként vett részt a július 20-i turai lovassági ütközetben. A Hatvan felé bevezetett lovassági felderítés során Perczel lovasságát Tura mellett tartóztatta fel gróf Alekszandr Petrovics Tolsztoj altábornagy két lovasezrede. A nagyszabású ütközetet végül egy orosz gyaloghadosztály beérkezése döntötte el. Minden magyar huszárszázad derekasan verekedett itt, különösen a 16. Károlyi-huszárezred részéről.
Degré Alajos kapitány visszaemlékezése szerint „amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt”.
Július végén a Szegeden összpontosított fősereg lovasságának parancsnokságát vette át Dessewffy és ebbéli beosztásában küzdött a végnapokban, utoljára a temesvári csatában. Lugosnál a fősereg végképp felbomlott, Dessewffy pedig Törökország felé vette útját, s ekkor csatlakozott a IX. hadtest roncsait vezető szkárosi Lázár Vilmos ezredeshez. Báró Karl von Simbschen vezérőrnagy megadásra szólította fel őket, herceg Franz von Liechtenstein altábornagy pedig levelet küldött Dessewffynek, amelyben jelezte egykori ezredtársa számára, ha a császáriak előtt teszik le a fegyvert, közbenjár érdekükben. Ennek hatására Dessewffy Lázár hadoszlopának augusztus 19-i fegyverletétele előtt Karánsebesen megadta magát egy császári járőrnek.
Lázárral együtt augusztus 25-én érkezett meg Aradra, a Világosnál fogságba esett többi tábornokkal együtt, és perük hamarosan megkezdődött. A hadbíróság szeptember 26-án bűnösnek találta lázadásban és felségárulásban: kötél általi halálra ítélte. Liechtenstein valóban interveniált érdekében, de csak annyit ért el, hogy báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy „kegyelemből” lőpor és golyó általi halálra változtatta a halálnemet.
Utolsó éjszakáján több búcsúlevelet is írt, de csak egynek a töredéke ismert, a feleségének írt levelét pedig neje halálakor vele temették. Baló Benjámin református lelkész nyújtott számára lelki vigaszt, s a lelkész igencsak meglepődött, hiszen ő ébresztette fel Dessewffyt. „»Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni« mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne.” Ekkor mondta Balónak: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”
1849. október 6-án reggel fél hatkor vezették ki az aradi vár VI. számú kapuja melletti sáncba a négy, agyonlövetésre ítéltet és egy szemtanú feljegyezte, hogy Dessewffy „a kivégeztetés napján csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg”. Agyonlövetésük előtt még arra kérte az őt kísérő lelkészt, hogy a nála lévő tárgyakat és búcsúlevelét adja át nejének.
Holttestét a közszemlére tétel után bajtársaiéval együtt elföldelték a vársáncban. Felesége 1850 nyarán tudta csak titokban hazaszállíttatni férje porhüvelyét, sógora, Dessewffy Emil segítségével, aki unokatestvéreivel együtt előbb hivatalos úton próbálkozott, majd az őrséget megvásárolva, nagy sietve csempészte haza a ládába rakott maradványokat. Margonyán megdöbbentek, amikor „látták, hogy a holttest szét van darabolva. Valószínű, hogy a sírfelásók nem tudták a szűk ládába beletenni a hullát, s miután más ládát keríteni nem volt idő, szétvágták a testet és úgy helyezték el (…) a család alig ismert rá a holttestre”.
Napjainkban a margonyai erdei kripta a felvidéki magyarság zarándokhelye, bár volt idő, amikor túlfűtött szlovákok szétszórták az ott lévő csontokat. Csak bízni tudunk benne, hogy a vértanú tábornok nyugalma háborítatlan marad, s nem kerül be a magyar hőseinkből kreált szlovák történelmi panteonba František Rákoci, Andrej Hadik és Matús Čák mellé, mint Aristid Dežőfi.
