Amikor először rácsodálkoztunk Kászonszékre

– Egészség van-e?
– Egy kicsi vagyon, a többi megyen utána.
Laji bácsi sajátos székely válasza után már fenn is van a szekéren, aztán meg sem állunk a Répát-völgy végéig. Laji bácsi tenyerén ott van az egész Répát, így nyugodt szívvel bízzuk rá magunkat. Azt tervezzük, farkas után megyünk, hogy lencsevégre kapjuk, aztán meglátjuk mi lesz majd belőle. Azért azt számításba vesszük, hogy a farkas igen nagy területet kóborol be, ritkán kerül szem elé, de talán a párzás idején kissé óvatlanabb. Az idén nem járják a kászoni falvakat, ugyanis az erdőben nagy a hó, a szarvas, a vaddisznó alig tud haladni, így szinte terített asztal várja őket. A hiúz kisebb, be-bekényszerül a kászoni falvakba; egy pórul is járt a minap, miután sokadik látogatása alkalmával egy feltízi csirkeudvarban csapda várta. Nagyot is nézett a házigazda, hisz a nyomok alapján vadmacskára számított – szalajtott is rögtön mesteremberért, aki ért a nemes vad kitöméséhez.
Miután így megvitattuk a ragadozók későtéli szokásait, máris a Répáti borvízforrásnál vagyunk, ahol megtöltjük palackjainkat az enyhén szénsavas borvízből. Az 1950-es évekig palackozták is, aztán az is megszűnt, mint itt annyi minden. A völgyfő alatt háromszéki székely fakitermelők jönnek elő lakókocsijukból a kutya jelzésére, érdekes, hogy Kászonban Háromszéknek is Csíkszéknek is van erdeje. Némi szalonna és pálinkakóstoló, majd a világ dolgainak megvitatása után a Lassúágon indulunk fel a Répátnak. Szarvas, vaddisznó, aztán meglepetésre friss medvenyomok keresztezik utunkat. Laji bá azt mondja, idén a későn érkező tél miatt csak januárban hibernálták magukat, és most kezdenek magukhoz térni. Az anyamedvék még az ököl nagyságú újszülött bocsokat istápolják a téli menedékhelyen, így nem kell tartani tőlük. A várt farkasnyomok is meglesznek a Répát oldalában, két naposak lehetnek, némi üzekedés után egy nagy hímfarkas nyoma indul a tető felé. A nyomában megyünk sokáig, de persze nem látunk semmit, csak egy árva siketfajd rebben fel mellőlünk riasztó hanggal.
Odafent a Répát tetején csend és hó borítja az esztena környékét, odébb van még az ébredés, talán Szent György lesz, mire ez a nagy hó elmegy. A Keleti-Kárpátok déli végének impozáns csúcsáról elénk kerül a Nemere, a Káposzta-havas, az Úz-völgy – csupa-csupa mesebeli hegy és völgy, mely őrzi történelmünk egy-egy darabját. Gondolatainkban már nem farkasok járnak; a szürke Nemerét nézve évszázadokat utazunk vissza. Talán 1395 táján is így, érintetlenül nézett ki minden idefentről. Akkoriban Zsigmond győztes moldvai hadjáratából hazafelé tartván jókedvében csak megkérdezte a mellette kiválóan harcoló székelyektől, mit is óhajtanának vitézségükért cserébe. „Miérthogy mi szabad székelyeknek neveztetünk és minden kötelesség alatt tartozunk az Csíki székhez, mi azt kívánjuk Felségedtől, hogy mi szabad népek legyünk és mi magunk tehessünk bírót, hadnagyot közöttünk.” Így született Kászonszék, melynek lakói mentesek voltak az adófizetés és a katonai elszállásolás alól. Egy dolguk volt: őrizni a határt. Dolguk akadt bőven, hisz az évszázadok alatt a török, a tatár is a Keleti-Kárpátok átjáróit használta Magyarországra jövet. A Habsburg időkben a nagyobb szorosokat a császári katonaság őrizte, de a kisebb átkelőket továbbra is a székely székek oldották meg úgy, hogy a falvakból őrállókat válogattak. Az ő munkájukat „vágók” segítették, akik a hegyi ösvényeken fákat vágtak ki, hogy eltorlaszolják az utat. Ebből persze nem lehetett megélni, ráadásul a kászoni föld csak nagy izzadság árán adott valami csekély termést. Így a kászoniak számára a fa és az állat jelenthetett betevőt úgy, hogy egy köbméter fáért a Regátban egy véka gabonát kaptak. Azt is mesélik, hogy mikor a bécsi hentesboltba kászoni marhahús érkezett, akkor a többit félretették.
Amikor pedig sem fa, sem állat nem adott már kenyeret, maradt az elvándorlás. Történelmi merengésünkből a farkasordító hideg és Laji bácsi intelme ráz fel: lemenőben a nap, ereszkedjünk le Kászonba, ahol már várnak a kászoniak.
Kászonban nincs Pszichiátriai Intézet. Kászonban nincs Ezotéria Központ, így nincs feng shui, lélek-kristály, horoszkóp, asztrológia, csakra-diagnosztika, aura-terápia, Reiki tanfolyam sem. Kászonban nincs Királyság-terem, sőt Kászonban semmilyen szektának nincs terme, épülete. Kászonban Drog-ambulancia sincs.
Kászonban más jellegű épületek vannak. Ott van mindjárt a templom, melynek tornya messzire hirdet egy ősi értékrendet. Harangja hol temetésre, hol ünnepre hív, pirkadatkor köszönti az új napot, alkonyatkor hálát ad a napért, míg délben daliás időkre emlékeztet. Megszentelt hely, amelynek ajtaján kívül marad minden gond, minden bűn. Nemcsak a falut őrzi a legmagasabb pontról, hanem végigkíséri az életet: a keresztségben itt fogad gyermekévé a Jóisten, de itt törli el a bűnöket is. Itt válsz nagykorúvá, itt alapítasz családot, mely egyben az egész közösség ünnepe is. A falak őseid imáját szívták magukba, sőt talán éppen dédapád helyén ülsz, és talán unokáid is ezen a helyen fognak ülni egykoron. Szentmise után férfiak gyűlnek össze a bejárat előtt, hogy termésről, időjárásról, a rét és az erdő ügyeiről, az élet kisebb-nagyobb keresztjeiről beszéljenek. A templom előtti feszületek pedig hallgatják őket, mert nekik is számot kell adni legalább így ünnepnapon örömről, bánatról.
De kereszt áll a határban is, hogy védje a termést aszálytól, özönvíztől. Kereszt áll a faluban is a sarkon, hogy őrködjön a béke felett, és hogy legyen hol megbeszélniük a csordaváróknak esténként a nap dolgait. Piros szalaggal díszítet keresztet varnak az újszülött sapkájára is, amit a keresztelőig visel a gyermek, mert hát ki tudja… A házra két keresztet is tesz az ácsmester, miután elkészül a tetőszerkezettel. Az új ház asszonya virágcsokrot hoz, amit a mester a keresztre erősít dísznek. A gazda egy üveg pálinkát hoz, amivel a mester meglocsolja a kereszt tövét, áldást mond a házra és az építtetőkre, majd azt kívánja, hogy az új épületet Isten óvja tűztől-víztől. A maradék pálinkát kiosztják a kalákások közt, majd ugyanezzel a ceremóniával megáldják a másik keresztet is, hogy aztán végre befedjék a házat. Aztán jöhet a székely kapu, mely státusszimbólumként a kapu mögött élők anyagi helyzetéről is mesél, felirata pedig emléket állít mind a gazdának, mind a Jóistennek. Az ősi szokás szerint regestrumokba beosztott kapu mögött pedig este lámpát gyújt a család, leülnek vacsorázni, a családfő elmondja az asztali áldást, megvonja a nap mérlegét, és elmondja, hogy Isten segedelmével milyen feladat vár másnap a család minden tagjára.
„Olyan a tudás vallásosság nélkül, mint a fény láng nélkül: világít, de nem melegít.” Ez van a nagykászoni iskolára írva, meg még annyi, hogy „a tudomány és erény díszére”. Talán többet nem is kell erről mondanunk, vagy talán csak annyit, hogy ez az iskola igyekszik becsületes embereket nevelni, akiket azzal az üzenettel enged el a nagyvilágba, hogy ne hozzanak szégyent a falura, szüleikre, a templomra és az iskolára. A kászoni falvak neves farsangi hagyománya, a bikaütés, de méltán híres a Bóbiska néptánccsoport is, ahogyan a kászonújfalui dalárda is. A tradíciók megélését most nem gátolja semmi, az életrevaló székely nép pedig pezsgő élettel tölti meg a Kászoni-medencét.
A temető a templom mellett van. Az utolsó útja mindenkinek oda vezet. Egy ember életének sikerességét azzal ítéli meg a falu, hogy mennyien kísérik el utolsó útjára. Nem az anyagi helyzetét ítélik meg ezzel – hisz azt elemészti a tűz, megeszi az idő vasfoga – hanem azt, hogy igaz emberként harcolta-e végig élete napjait, és hogy mekkora porszemet tett hozzá a nemzet kultúrájának épületéhez. Itt úgy is mondják, az ember akkor hal meg igazán, ha elveszíti az örök életet. A keresztek itt értéket hordoznak: életük terhét hordták ide a halottak, hogy letétbe helyezzék a mindenkori újrakezdőknek okulásnak, ha jó, ha rossz a példa. Nemcsak múlttá válik itt a halott, hanem egyben a jövő záloga is lesz, és emlékeztető a jelennek. A korhadó fejfák, a porladó sírkövek itt tehát dicsőséget hirdetnek. A bejárat közelében a hősök, a papok, az elöljárók nyugszanak, de a háborús emlékkeresztek is a fő helyen vannak, nemhiába, katonanép a székely, melynek génjeibe az van írva, hogy a hazáért meghalni dicsőség, még, ha az vesztes háborúban is történik. A körforgás itt ér véget: a templom harangja hol temetésre, hol ünnepre hív, örömök és bánatok hírét viszi a faluba.
Kászonon végigvonultak háborúk és forradalmak; tatár, török, labanc, muszka pusztított, de szárazság, árvíz, tűzvész, kolera, tífusz, marhavész is megjelent úgy 2-3 évente. Mi tartotta meg 1500 éven át a székelységet? Talán a mélyreható hit, a hagyományokhoz való ragaszkodás, és az, hogy az élet itt az isteni örök igazság köré szerveződik. 2012-ben is. Jó lenne innen minél tovább távol tartani az új világ lélektelen vívmányait.

A forgatás időpontja: 2012. március 10-11.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: András Ignác, András Zoltán, Bodó Imre, Bodó József, Borbáth Lajos, Bóbiska néptánccsoport, Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület, Csűrös István, György Adolf, Kászonújfalvi Hagyományőrző Zenekar, Mihácz Tamás, Lakatos Tamás, Székely Tamás, Tima Mária Magdolna, Visontai hagyományőrzők, Vízi Veronika
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Tóth József
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágó: Czakó Adorján, Kiss Gyula
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Köszönet: Balázs Károly, Gál István, Magyarországi Kárpát Egyesület, Okos Dénes
Írta és rendezte: Moys Zoltán