“A sza­bad­ság­sze­re­tő szé­kely ked­vel­li ezen füg­get­len, ezen köl­tő­i­leg szép éle­tet, ezt a nagy­sze­rü magányt, hol meg­szo­ri­tás nél­kül élhet, hol néha leg­kö­ze­leb­bi szom­széd­ja oly messze van, hogy csak hárs­kürt­tel beszél­get­het­nek csen­des est­vé­ken egy­más­sal. Azért e fenn­sik nem unal­mas, egy­ked­vü; min­de­nütt ked­ves kis lakok van­nak szét­szór­va, hová egy-egy piros pozs­gás hava­si nymp­ha ven­dég­sze­re­tő­leg hivo­gat­ja az utast, mert hát az embe­rek itt is kiván­csi­ak az alan­ti világ­ról hirt hal­la­ni, s ha betér­tél e szél­csap­kod­ta, vihar­tán­col­tat­ta sze­rény lakok­ba, ott min­de­nütt szé­kely szi­ves­ség­gel, nyilt őszin­te sziv­vel, nemes önzés­te­len­ség­gel talál­ko­zol; fel­rak­nak előd­be fris tejet, vajat, s ne hidd, hogy azért ő fize­tést vegyen, ha akar­nád azt ten­ni, önér­ze­tét sér­te­néd meg.” Orbán Balázs XIX. szá­zad­ban írt sorai ma is helyt­ál­ló­ak, amely­ről bár­ki meg­bi­zo­nyo­sod­hat, aki fel­megy a Gör­gény-Har­gi­ta-fenn­sík tanya­vi­lá­gá­ba. Pál­pa­ta­kán ma alig 500 magyar lélek él az egy­más­tól kőha­jí­tás­nyi­ra álló fahá­zak­ban. Itt bújik meg a Piszt­rán­gos Ven­dég­ház is, ahol a követ­ke­ző prog­ra­mok közül választ­hat az uta­zó: med­ve­les, sajt­ké­szí­tés, lovas­tú­ra, piszt­ráng­fo­gás, majd annak meg­sü­té­se.