Az alpe­si tájat idé­ző, sajá­tos szer­ke­ze­tű, szét­szórt ház­cso­por­tok alkot­ta Brenn­berg­bá­nya Magyar­or­szág egyik leg­nyu­ga­tibb csücs­ké­ben, a Sop­ro­ni-hegy­ség erde­jé­nek mélyén fek­szik, ezért jó kiin­du­ló­pont­ja lehet a Tri­a­non­ban ket­té­sza­kí­tott hegy­vi­dé­ken tett kirán­du­lá­sok­nak, gya­log­tú­rák­nak.

Itt volt Magyar­or­szág leg­el­ső szén­bá­nyá­ja. Egy sop­ro­ni szög­ko­vács fedez­te fel az 1750-es évek­ben, hogy a fel­szín­re kibú­vó szén tüzet fogott. A város rövi­de­sen kül­fej­tés­sel kezd­te el bányász­ni az “égő követ”. Még a XIX. szá­zad első felé­ben is ez a bánya volt Magyar­or­szág leg­na­gyobb szén­bá­nyá­ja. Hajóz­ha­tó csa­tor­na épí­té­sét is terv­be vet­ték Bécs és Sop­ron között, hogy a sze­net könnyeb­ben szál­lít­has­sák az oszt­rák fővá­ros­ba. A II. Világ­há­bo­rú után álla­mo­sí­tot­ták a bányát, majd a műve­lést beszün­tet­ték, a nagy mély­ség­ben folyó mun­ka tech­ni­kai nehéz­sé­ge­i­re hivat­koz­va. 1956 novem­be­ré­ben még egy­szer sor került a brenn­ber­gi szén fel­hasz­ná­lá­sá­ra. A for­ra­da­lom nap­ja­i­ban ezzel a szén­nel biz­to­sí­tot­ták Sop­ron kór­há­za­i­nak és leg­fon­to­sabb üze­me­i­nek ellá­tá­sát.

A falu köz­pont­já­ban álló Szent Bor­bá­la temp­lom az egyet­len az ország­ban, ahol egy épü­le­ten belül kapott helyet a sön­tés­pult és az oltár. Az itt dol­go­zó len­gyel vájá­rok kéré­sé­re épí­tet­ték a temp­lo­mot még 1930-ban. A hiva­ta­lo­san Bányász Pin­ce néven műkö­dő ital­mé­rés előtt csil­lék, bent a falon ruhák és hasz­ná­la­ti tár­gyak emlé­kez­tet­nek a bányász múlt­ra.