Aradot akár ki is kerülhetné az utazó, hisz most már a várost elkerülő úton is el lehet evickélni a sok olasz rendszámú autóval egyetemben Dél-Erdély felé. Ám Aradon dolgunk van: magyar emlékek után kutatunk, főként annak a gyászos októberi napnak az emlékei után. A város hangulata ma már sajnos sokkal inkább emlékeztet Craiovára vagy Pitestire, mint mondjuk Békéscsabára vagy Szegedre. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz Tóth Árpád és Jávor Pál szülővárosa már több, mint 100 éve román fennhatóság alatt áll. Azon azonban már el lehet gondolkodni, hogy minek köszönhető az, hogy míg száz éve a románok aránya 15% volt, addig napjainkban ez a szám már 85%. Hova tűnt a magyar polgár, ki egy szép „dualizmuskori” vasárnapon a minorita templomban meghallgatott mise után még elsétált a Nemzeti Színház és a Városháza felé, hogy ebédre éppen hazaérjen? Hol vannak a presbiterek, akik 1901-ben Horthy Miklós esküvőjének lehettek tanúi a református templomban? És hol van Hunnia, az Ébredő Szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség, a Haldokló Harcos – Zala György alkotásai? Az avatóünnepségen 1890-ben Klapka György is részt vett, majd nem egészen 35 év múlva az új román hatalom már el is távolította, hogy megelőzze a további rongálását. Szerencsére a szoborcsoport 2004 óta újra köztéren látható, és nem a minorita rendház udvarán. Bár hozzá kell tenni, nem az eredeti helyén, a Főtéren, hanem az egykori madárpiacon állították újra, egy modern román diadalívvel együtt…
A Megbékélés parkjában álló Szabadság-szobortól nem messze találjuk a református templomot, ahol Purgly Magdolna és Horthy Miklós házasságot kötött, de itt tornyosul a tér felett az aradi Víztorony is.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Szabadság-szobor.
