Akár­mi­lyen mor­bi­dul is hang­zik, a Vörös­ko­los­tor bizony egy gyil­kos­ság­nak köszön­he­ti meg­ala­pí­tá­sát. Még az Árpá­dok korá­ban tör­tént ugyan­is, hogy a Ber­ze­vi­czy csa­lád őse, akit Kakas fia Rikolf­nak hív­tak, az Úr 1307-ik esz­ten­de­jé­ben meg­gyil­kol­ta a Szent Sír Lovag­rend elöl­já­ró­ját. A béke­bí­ró­ság bün­te­té­sül kolos­tor ala­pí­tá­sá­ra köte­lez­te a gyil­kost, aki föld­jé­nek eme részét a kar­tha­u­zi szer­ze­tes­rend­nek ado­má­nyoz­ta. A szi­go­rú, önmeg­tar­toz­ta­tó élet­mó­dú szer­ze­te­sek meg­kö­szön­ték és hamar el is kezd­ték a kolos­tor épí­té­sét. A vörös jel­zőt akkor aggat­ták rá, ami­kor a tete­jét piros szí­nű cse­rép­pel fed­ték be. A több­szö­rö­sen erő­dí­tett klast­rom falai közé lép­ve kép­ze­le­tünk vissza­re­pül úgy röp­ke 900 évet és fel­tűn­nek lel­ki sze­me­ink előtt a kar­tha­u­zi­ak szi­go­rú regu­la sze­rin­ti min­den­nap­jai: egy évben egy­szer, csak kará­csony nap­ján beszél­het­tek egy­más­sal, kopor­sók­ban alud­tak, hit­val­lá­suk pedig úgy szólt: „memen­to mori” – azaz „gon­dolj a halál­ra.” Az egy­ko­ri cel­lák­ból kiala­kí­tott múze­u­mi kiál­lí­tó­ter­mek­ből kide­rül, hogy a szer­ze­te­sek mi min­den­nel fog­lal­koz­tak: a könyv­má­so­lás mel­lett foko­za­to­san sze­rez­ték meg a halá­szat, malom­lé­te­sí­tés, a sör­fő­zés és az igaz­ság­szol­gál­ta­tás elő­jo­ga­it a magyar és a len­gyel ural­ko­dók­tól. Amíg tehet­ték per­sze, mert a tör­té­ne­lem viha­rai bizony ren­de­sen meg­té­páz­ták a kolos­tort. Előbb a huszi­ták, majd a köze­li Nedec várá­nak kato­nái dúl­ták fel, míg­nem a refor­má­ció ide­jé­ben 1563-ban fel is szá­mol­ták, kiűz­ve onnan a néma bará­to­kat. Az ura­da­lom magán­tu­laj­don­ba került, több­szö­ri tulaj­do­nos­vál­tás után aztán a nyit­rai püs­pök 1711-ben a kam­al­dul­en­zi szer­ze­tes­rend­nek ado­má­nyoz­ta. A sza­kál­las, fehér ruhás kam­al­du­liak hason­ló­an szi­go­rú rend sze­rint éltek, mint kar­tha­u­zi előd­je­ik: külön cel­lák­ban lak­tak, szót­lan­sá­gi foga­da­lom sze­rint, a mező­gaz­da­ság, ker­té­szet és halá­szat mel­lett alkí­mi­á­val, gyó­gyí­tás­sal és írás­sal is fog­lal­koz­tak. A kolos­tor Cip­ri­án frá­ter ide­jén érte virág­ko­rát, a legen­dás barát fel­tér­ké­pez­te a Pie­ni­nek növény­vi­lá­gát, gyógy­nö­vé­nye­ket ter­mesz­tett és való­sá­gos her­bá­ri­u­mot állí­tott össze, amely­nek modern kori örök­sé­gét ma is meg­ta­lál­hat­juk a kolos­tor udva­rán. Még a repü­lés­sel is kacér­ko­dott: szár­nya­kat szer­kesz­tett magá­nak, mikor pedig ellen­ség támadt a Vörös­ko­los­tor­ra, fel­csa­tol­ta azo­kat, az ellen­ség fölé repült, és szik­lá­kat dobált rájuk. Cip­ri­án­nak azon­ban a kala­pos király­ra nem volt ellen­sze­re… Az Isten­nek tet­sző szer­ze­te­si élet vége II. József reform­nak neve­zett intéz­ke­dé­sé­vel jött el, aki a kolos­tort 1782-ben fel­szá­mol­ta. Az épü­let a 19. szá­zad­ban a görög­ka­to­li­kus püs­pök­sé­gé lett, majd a II. világ­há­bo­rú után a mate­ri­a­liz­mus jegyé­ben álla­mo­sí­tot­ták.

A ma múze­um­ként műkö­dő kolos­tor­ban nép­raj­zi gyűj­te­ményt is talá­lunk. (Nyit­va­tar­tás a múze­um hon­lap­já­nak főol­da­lán.) A régi tutaj, a halá­sza­ti esz­kö­zök és a jel­leg­ze­tes nép­vi­se­let a dunaj­eci gorá­lok vilá­gá­ba vezet ben­nün­ket.