„Egyre magasabbra nőtt lankák, dombok, hegyek, hátukon vidáman zöldellő ligetekkel, az egyre mélyülő völgyekben pedig a Tisza felé siető patakokkal. Végül az égbenyuló, félelmetes havasok, végtelen, komor ősrengeteggel, és bukdácsolva rohanó hegyipatakokkal. A völgyekben pedig csoportokba verődve, apró, fából ácsolt, tarka házikók. Ez Kárpátalja, ahogy az utas látja. Ez a Verhovina, a Beszkidek és a Bérces-Kárpátok koszorúzta vidék, a magyar Szent Koronának sok évszázados ruszinok-lakta északkeleti birtoka.”
Itt élünk és halunk már jó ezeregyszáz esztendeje a Kárpátok ölében, és mégis alig ismerjük ezt a sok évszázados északkeleti birtokunkat, s benne a Besszádok és a Gorgánok között megbújó Vereckei-Beszkideket. A Toronyai-hágó vidékét, ahol Árpád magyarjainak egy része hazaérkezett, ahol Rákóczi diadalmasan bevonult, majd a bujdosók élén örökre elbúcsúzott. Ahol betört a cári invázió, majd a IV. Ukrán Front, és ahol egyébként két ágyúdörgés között nagyon álmos béke tud honolni. A Beregi-Határkárpátok hegyvilágán csak a történelem és a folyók rohannak át néha, de a viharok múltával lassabbra veszik lépteiket, így könnyebben meghallják a Verhovina és a völgyeiben jobb életről álmodó ruszin nép csendes sóhaját.