„Magyar-len­gyel két jóba­rát, együtt har­col, s issza borát…” Igen. De milyen a sors: hiá­ba az évszá­za­dos barát­ság, amíg az I. világ­há­bo­rú vége szá­munk­ra nem­ze­ti gyászt hozott, addig Len­gyel­or­szág­ban nem­ze­ti ünnep lett 1918. novem­ber 11‑e, ami­kor észa­ki szom­szé­dunk vissza­nyer­te füg­get­len­sé­gét és egy­sé­gét. Már csak hab a tor­tán, hogy a len­gye­lek­nek még Magyar­or­szág terü­le­té­ből is jutott egy-két darab­ka. Igaz, ezek a sze­pes­sé­gi és árvai részek a tri­a­no­ni dik­tá­tum alap­ján Cseh­szlo­vá­ki­át illet­ték vol­na, ám a határ­vi­ták lezá­rá­sa­ként, a bel­gi­u­mi Spá váro­sá­ban 1920. júli­us 20-án alá­írt egyez­mény alap­ján végül Len­gyel­or­szág­nak jutott fel­ső árva mel­lett 14 sze­pes­sé­gi falu, mint­egy 1000 magyar lélek­kel. Ahogy len­gyel bará­ta­ink mond­ják, „meg­őr­zés­re átvet­ték tőlünk.” A Sze­pes­ség egy­ko­ri észak­nyu­ga­ti csücs­ké­nek per­sze ez nem volt újdon­ság, hisz egy­szer Zsig­mond kirá­lyunk már 360 évre elzá­lo­go­sí­tot­ta a len­gyel kirá­lyok­nak. A Sze­pe­si-Mag­urá­nak ez a mél­tat­la­nul elfe­le­dett, régi emlé­ke­it csen­de­sen őrző vidé­ke kerül most a Haza­já­ró terí­té­ké­re.