"Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján!"
Vajon milyen lehet az a táj, amely olyan költőt ringatott, aki ilyen sorokat képes leírni. És nem csak Dsida Jenő, de Bakócz Tamás, Kölcsey Ferenc vagy éppen Károli Gáspár is itt született Szatmárban. És persze a magyar szabadság, amit sokszor próbáltak gúzsba kötni, de mindig leverte láncait. Aki az elszakított részek magyarjait kárhoztatja, jusson eszébe, hogy mi lenne ez a nemzet Szatmár szülöttei és szelleme nélkül. Mert Szatmár és szellem nem Csengersimánál ér véget. Átkel a trianoni határon, végigszárnyal a kuruc fájdalomtól bús Szamos menti síkon, át a Szamosháton, hogy a középkori templomok színfalain túl beköltözzön a máig ott élő magyarok szívébe is.