Vajon milyen lehet az a táj, amely olyan köl­tőt rin­ga­tott, aki ilyen soro­kat képes leír­ni. És nem csak Dsi­da Jenő, de Bakócz Tamás, Köl­csey Ferenc vagy éppen Káro­li Gás­pár is itt szü­le­tett Szat­már­ban. És per­sze a magyar sza­bad­ság, amit sok­szor pró­bál­tak gúzs­ba köt­ni, de min­dig lever­te lán­ca­it. Aki az elsza­kí­tott részek magyar­ja­it kár­hoz­tat­ja, jus­son eszé­be, hogy mi len­ne ez a nem­zet Szat­már szü­löt­tei és szel­le­me nél­kül. Mert Szat­már és szel­lem nem Csen­gers­i­má­nál ér véget. Átkel a tri­a­no­ni hatá­ron, végig­szár­nyal a kuruc fáj­da­lom­tól bús Sza­mos men­ti síkon, át a Sza­mos­há­ton, hogy a közép­ko­ri temp­lo­mok szín­fa­la­in túl beköl­töz­zön a máig ott élő magya­rok szí­vé­be is.