"A csángók amaz idegenbe szakadt magyarok, akik hosszú idő óta élnek ott, a Szeret partján és mellékein, de azért anyanyelvüket, ősi szokásaikat, nemzeti jellemvonásaikat annyira, amennyire megőrizték mind e mai napig. A moldvaiak története a múlt homályába vész. Ők maguk sok helyen szittya ivadéknak mondják magukat és ősükül Attilát emlegetik. Történeti adatok szerint annyit állíthatunk biztosan, hogy magyar földről, talán a székelyek közül kerültek ki Moldvába. Azóta átmentek tatár rabságon, oláh vajdák zsarnokságán, török rabigán, de nyelvüket, a legfőbbet, úgy ahogy megőrizték, mint szintén a vallásukat is."
Mint a távol élő rokonok. Sokat gondolunk rájuk, beszélünk is róluk, de ritkán látogatunk el hozzájuk, a Keleti-Kárpátokon túl, a hajdani Etelközbe. Mert oly távol, s mégis közel vannak hozzánk: a moldvai csángó magyarok. Elvetettségükben századokon át megőrizték archaikus kultúrájukat. Ugyanakkor elfeledettségükben mára végveszélybe került nemzeti közösségük. A magyar házak és iskolák a pillérei az identitásnak, de a templomot sajnos nem érthetjük ide, mert a hitnek erős bástyája ugyan, de az anyanyelvi szentmise tiltása miatt a nyelvvesztés egyik fő okozójává vált. Mégis, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége nem adja fel a küzdelmet. A megmaradásért zajló utóvédharcokba is bepillantást nyerhetünk, mielőtt megmásszuk a Külső-Kárpátokban hosszan elnyúló Esztena-hegységet.