Őszi arany­ban für­dő­ző ábrá­za­tát már meg­cso­dál­tuk, eljöt­tünk hát a tél kel­lős köze­pén is, hogy far­kas­sze­met néz­zünk az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok elő­ke­lő vonu­la­ta, a Lip­tói-hava­sok egy egé­szen más, hófe­hér arcá­val is. A hegy­ség nyu­ga­ti részén emel­ke­dő Szür­ke-hegy cso­port­ját néz­tük ki magunk­nak, ami Lip­tó és Árva hatá­rán maga­so­dik. A tör­té­nel­mi és nép­raj­zi érté­kek­ben gaz­dag hegy­vi­dé­ki tele­pü­lé­sek tót és gorál lakói tény­leg a Kár­pá­tok egyik leg­ár­vább vidé­kén, a vég­te­len hegyek és feny­ves erdők biro­dal­má­ban élnek és küz­de­nek a ter­mé­szet erő­i­vel.  Vegyük csak sor­ra, mi vár arra, aki ilyen­tájt Fel­vi­dék máso­dik leg­ma­ga­sabb hegy­sé­ge, a Lip­tói-Tát­ra teker­vé­nyes, szé­les hátú főge­rin­cé­re merész­ke­dik: elő­ször is hosszú, mere­dek kapasz­ko­dó a feny­ves­er­dők süp­pe­dő havá­ban a főge­rin­cig. Ott aztán sem­mi nincs, csak a vég­te­len hava­si gye­pek és a mar­co­na szik­lák. A hosszú túra mel­lé rövid nap­pal jár, no és zord, jeges sze­lek, kemény hóvi­szo­nyok és far­kas­or­dí­tó hideg. Még­is, az élmény felejt­he­tet­len. Épp ezek az embert pró­bá­ló körül­mé­nyek teszik a téli gerin­cet a komoly magas­he­gyi expe­dí­ci­ó­ra készü­lő hegy­má­szók köz­ked­velt gya­kor­ló­te­re­pé­vé.