A Gács­ka folyó alig­hogy fel­buk­kan a hegy­láb­nál, vize hamar el is tűnik a pol­jén. Ami­lyen rövid fel­szí­ni pálya­fu­tá­sa, annyi­ra külön­le­ges. Elő­tö­rő for­rá­sai szé­les és mély szik­la­me­den­cé­ket váj­tak ki maguk­nak. Az ember meg jött, és a pol­jé­re zuha­nó víz sod­ró ere­jét a maga hasz­ná­ra for­dí­tot­ta. A Gács­ka-víz­ke­le­te­i­nél mal­mok őröl­ték haj­dan a gabo­nát és fűré­szek szel­ték a fát. A régi épü­le­tek mun­ka híján ma már a turiz­must szol­gál­ják.

Oto­csán váro­sa sokat szen­ve­dett egy­kor a török táma­dá­sok­tól, de a Frange­pá­nok úgy meg­erő­sí­tet­ték a fala­it, hogy bár­mennyi is jött, egy ellen­ség­nek sem sike­rült elfog­lal­nia. Aztán a Frange­pán kor­szak letű­né­se után 1746-tól már a kato­nai határ­őr­vi­dék köz­pont­ja lett, Mária Teré­zia ren­del­ke­zé­sé­re.

De Jugo­szlá­via sem tud­ta vég­leg eltö­röl­ni a hatá­ro­kat ezen a vidé­ken. Fel­bom­lá­sa után, 1991-ben a Hor­vát­or­szág­hoz került város­kát már a szer­bek támad­ták. A 4 évig tar­tó ost­rom­nak nem­csak épü­le­tek, de sok hor­vát kato­na és civil esett áldo­za­tá­ul. A har­cos idők sok emlé­kün­ket elso­dor­ták, de az oto­csá­ni haran­gon a koro­nás címer még a király­sá­got idé­zi.

A tele­pü­lés egy­kor a Frange­pá­nok bir­to­ka volt, ami egy régi, vár­ral, Szo­kol várá­val büsz­kél­ked­het. Sok viszályt élt meg Brin­je. Vára 1537-ben I. Fer­di­nánd kezé­re került, majd a törö­kök ost­ro­mol­ták, de elűz­te őket az akko­ri parancs­nok, Frange­pán Far­kas Keresz­tély. A törö­kök 1661-ben újból ost­ro­mol­ták, de akkor már Zrí­nyi Péter ver­te vissza őket.

Sólyom­kő várát a török ugyan nem fog­lal­ta el, de nem kerül­het­te el sor­sát: a török veszély elmúl­tá­val erős fala­i­ra és őrsé­gé­re sem volt töb­bé szük­ség, így a magá­ra hagyott vár las­san az enyé­sze­té lesz. Már csak a hit bás­tyá­ja, a góti­kus vár­ká­pol­na dacol az ele­mek­kel.

Sólyom­kő vára mel­lett a Frange­pá­nok egyik leg­fon­to­sabb bir­tok­köz­pont­ja, egy­ben a vár­me­gye név­adó szék­he­lye, Mod­rus volt. 1193-ban III. Béla Ter­zsán várát az egész vár­me­gyé­vel együtt a Frange­pá­nok ősé­nek, Veg­li­ai Ber­ta­lan­nak ado­má­nyoz­ta. Erről a temp­lo­mon emlék­táb­la tanús­ko­dik. Ám a vár alat­ti város­ból, ahol fény­ko­rá­ban 10 temp­lom és palo­ták soka­sá­ga állt, sem­mi nem maradt. Aki emlé­kez­ni akar, a vár­he­gyet kell meg­mász­nia.

Az apró falucs­kán átsza­la­dó Slunjči­ca folyó, Plit­vi­ce elő­hír­nö­ke­ként a szik­lák között pazar víz­esé­sek soro­za­tát alkot­ja. A sebes patak men­tén évszá­za­dos vízi­mal­mok és fahá­zak áll­nak. A ras­to­kei mal­mok­ban őrölt liszt­ből állí­tó­lag utá­noz­ha­tat­lan kenye­ret sütöt­tek. A recept egy­sze­rű volt: a fris­sen őrölt lisz­tet a patak vizé­vel kever­ték össze, és saját készí­té­sű élesz­tő­vel kelesz­tet­ték meg.

De hon­nan isme­rős még ez a mesé­be illő vízi­mol­nár falucs­ka? A totem­osz­lop segít a meg­fej­tés­ben: bizony ám, a Win­net­ou fil­mek­nek adott hite­les dísz­le­tet, mint indi­án falu.

Egy árva lakó­to­rony: ennyi maradt régi várá­ból, pedig fény­ko­rá­ban a Kap­ela-hegy­ség észa­ki lej­tő­i­nek leg­na­gyobb és leg­je­len­tő­sebb bás­tyá­ja volt. Tör­té­ne­te isme­rős: Drezs­nik vár­me­gyét a vár­ral együtt 1323-ban Károly Róbert a Frange­pá­nok­nak adta, aki­ket Mátyás kirá­lyunk is meg­erő­sí­tett bir­to­ka­ik­ban. A 16. szá­zad­tól a bos­nyák határ men­ti védel­mi rend­szer része volt, de a soro­za­tos török táma­dá­sok­nak nem soká­ig tudott ellen­áll­ni. Ám amit a török sem tudott elpusz­tí­ta­ni, azt meg­tet­te egy keres­ke­dő: a 19. szá­zad­ban meg­vá­sá­rol­ta, és neki­kez­dett lebon­ta­ni, mit sem törőd­ve az évszá­za­dos falak­kal és a hely szel­le­mé­vel.

A világ­örök­ség­gé lett Nem­ze­ti Park­ba a föld­ke­rek­ség min­den tájá­ról özön­le­nek a turis­ták. A túl­zsú­folt­ság miatt ma már elő­re kell regiszt­rál­ni a tórend­szer meg­lá­to­ga­tá­sá­hoz.

A leg­fel­ső, a Feke­te- és Fehér-folyók táp­lál­ta Pros­cens­ko-tó csen­des és nyu­godt víz­tük­re még sem­mit jelét nem mutat­ja, mi is vár vizé­re a követ­ke­ző mint­egy 8 kilo­mé­te­ren. 639 m méter­rel a ten­ger szint­je felett fek­szik, míg alat­ta még 16 nagyobb és több kisebb tó helyez­ke­dik el a völgy­ben, lép­cső­ze­te­sen. A leg­al­só tóig csök­ke­nő, közel 200 méte­res szint­kü­lönb­sé­get száz­nál is több kisebb-nagyobb víz­esés­sel küz­di le a tava­kat fel­fű­ző Kor­ana folyó, párat­lan lát­ványt kínál­va a láto­ga­tó­i­nak.

A Galo­vac- és a Gra­din­sko tavak kör­nyé­kén már közel 20 méte­res zuha­ta­gok van­nak.

A pazar lát­ványt egy külön­le­ges karsz­to­so­dá­si folya­mat­nak köszön­het­jük. A tórend­szert táp­lá­ló Kor­ana folyó évez­re­de­ken keresz­tül vájt magá­nak utat a kör­nye­ző dolo­mit és mész­kő hegyek­ben, miköz­ben hatal­mas mész­tu­fa gáta­kat emelt, ame­lye­ken ezek a víz­esé­sek lezú­dul­nak. A víz és a kő küz­del­me örök, így a völgy for­ma­kin­cse is folya­ma­tos vál­to­zás­ban van.

A párás leve­gő­jű völ­gyek mélyén meg­bú­jó dús erdők üdí­tő oázist jelen­te­nek a kopár mész­kő­he­gyek között.

A tórend­szer leg­na­gyobb és leg­mé­lyebb tava, a Koz­jak, ami egy oldalt fek­vő kecs­ke alak­já­ról kap­ta a Kecs­ke-tó nevét. A Koz­jak észa­ki part­ja a tórend­szer köz­pont­ja.

Az innen észak­ra húzó­dó alsó tavak soro­za­tát a Dorottya víz­esés nyit­ja meg, amint a Koz­ják­ból alá­hull­va a Milano­vac-tóba sza­kad.