Amikor a magyar megmaradás került a fókuszba
Első látásra Szepsi sem ígér sok jót a maga betonrengetegével, „cseszkós” hangulatot árasztó külvárosával, ám a főtérre lépve, egy székely kapu láttán, rögtön kezdenek elolvadni az előítéletek. Ez az ún. Szolyka-kapu, amely csodával határos módon vészelte át az 1795-ös tűzvészt, amit Szepsiben csak a kőből épült templomok mondhattak el magukról. A székely kapu latin felirata is erre emlékeztet: „égtem, égtem, de el nem égtem”. Az orsó alakú főtér következő látványosságai, a református templom, és a mögötte álló, gótikus stílusú katolikus templom már egészen magyar hangulatot árasztanak, így egy csapásra otthon is érezzük magunkat. Ez az érzés csak erősödik, miután a katolikus templomban, Gábor Bertalan esperessel váltunk néhány szót, aki a gyökerek megóvásáról mesél nekünk: a „szél kihívásaira a fa a gyökereivel válaszol”. Hogy miként kerül ez a gondolat egy televíziós turisztikai magazinba?
Az az igazság, hogy mióta az eszünket tudjuk, úgy rándulunk ki a közeli felvidéki hegyekbe, hogy közben megnézzük a magyar múlt emlékeit is, várakat, kastélyokat. És ha már ott vagyunk, azt is szeretnénk megtudni él-e, hal-e az őshonos magyar közösség – már ahol van még. Hiába akartunk tehát egy turisztikai magazint készíteni, nem tudtunk kibújni a bőrünkből, így 1-1 részben ugyanolyan fontos, hogy bemutassuk a turisztikai attrakciókat és a kulturális látnivalókat is, mint, hogy megnézzük, hogy áll a megmaradásért vívott küzdelem. Így vált a Hazajáró turisztikai magazinból a magyar turisták honismereti magazinműsorává.
Mindez 2012 tavaszára kristályosodott ki igazán, amikor már két tucatnyi filmen, és örökké emlékezetes találkozásokon voltunk túl. Ilyen találkozásban volt részünk a debrődi növénytemplomnál is, ahol Mihályi Molnár László író a Stockholm-szindrómában szenvedő felvidéki magyarságról beszélt. Tudjátok, amikor a túsz beleszeret a bankrablóba.
Csehszlovákiában azt mondják könnyebb volt megmaradni magyarnak, mint a mai Szlovákiában. Mert ugyan kinek lehet vonzó a Gustav Husak féle kommunizmus, kinek volt kedve abba beolvadni? Csak a leghitetlenebbek vágták el gyökereiket az olyan időkben, mikor szorgos kezek például a jászói kolostort is felgyújtották. Manapság letekintve a Jászói-szikláról különös kép tárul elénk. A mecenzéfi út mellett hatalmas cigánytábor, melynek szemetét a Bódva viszi dél felé. A premontreiek kolostorában már nincs magyar apát, a városka álmosan bújik be a Kojsói-havasok alá. Pedig odabent a templomban még mindig Szent László, Szent István és IV. Béla néz le ránk a homlokzatról. Odakint pedig… Ha végigtekintünk a Felvidék déli, magyarok lakta sávján, szomorú képet látunk. A szlovák jégkorong válogatott világbajnoki ezüstjét nagyon sok magyar ünnepli. A Tompa Mihály szavalóversenyre még pár szülő elviszi tehetséges gyermekét, hogy azok a lerobbant falusi kultúrház félig üres nézőtere előtt meséljenek az oldott kévéről. A nagymama nem tud beszélni unokájával, mert előbbi nem tud szlovákul, utóbbi nem tud magyarul. Érsekújvár elesett, Losonc elesett, Rozsnyó elesett, a felvidéki magyarság pedig a saját jólétéért hajtó atomokra hullott, mely széthullásban fontos szerepet játszottak annak szellemi vezetői is. A szlovákok köszönik szépen, szinte már a nyelvtörvényt és a pozsonyi, dunaszerdahelyi magyarverést is szégyellik, hisz már arra sincs szükség: az önfeladás megy magunktól is. Mikor Szlovákia független lett, a felvidéki magyarság alkupozíciója nem a bécsi döntéskor húzott igazságos etnikai határok helyreállítása volt, és még csak nem is az autonómia. És így jutottunk el mára oda, hogy a mai alkupozíció az, hogy legyen kétnyelvű pár színmagyar falu vasútállomásán a települést jelző tábla vagy maradjon csak a szlovák. Nem nevetséges? 1920-tól 1990-ig 1000000 magyarból lett 800000, míg a 800000-ből 1990 és 2012 közt lett 450000. A debrődi Szent László „növénytemplom” idefent a jászói hegyekben hirdeti tovább az őslakosok hitét, és azt a tanulságot, hogy a megmaradáshoz nem elég annyi, hogy a falunapra meghívjuk Bódi Gusztit. Ahhoz a gyökereinket is ismerni kéne, és ha már ismerjük, illik azt nem elvágni egy kis kenyérért cserébe.
A forgatás időpontja: 2012. április 12-13.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: Dobos Zoltán, Gábor Bertalan, Mihályi Molnár László
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Tóth József
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágó: Herneczky Frigyes
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Köszönet: Dobos László, Gajdos Irénke, Simon Béla
Írta és rendezte: Moys Zoltán
