A Fehér-Tisza forrását keresők többsége általában a völgy felől, alulról próbálkozik. Mi azonban éppen egy Csornahora gerinctúra záróakkordjaként, felülről, az Asztag felől ereszkedve igyekszünk rálelni a legmagyarabb folyó forrására. Helyi hegyimentő túravezetőnk, Gasparovic Jenő is bizonytalannak tűnik, ezért rákérdezünk, hogy mikor volt itt utoljára. „Három év múlva” – mondja Jenő, mire mi átvesszük a kezdeményezést, ám a forrás így sem lesz meg.
Utólag már belátjuk, hogy a hiányos magyar nyelvtudással rendelkező barátunk arra gondolt, hogy „három évvel ezelőtt” járt itt, és a későbbi gps-es applikációk is őt igazolták, tényleg csak pár száz métert kellett volna megtenni a helyes ereszkedőpontért. 2011 őszén azonban nem volt okostelefon, meg applikációk, így visszamentünk az Asztagig, és a csúcs alatti völgyfőben ereszkedtünk le. Ami ez után következett, az azóta is tartja a helyét a nehézségek és kilátástalan helyzetek „Top 3-as” listáján. Elvileg a szegedi Geo-Environ környezetvédelmi egyesület réztáblájával kéne találkoznunk, de ennek híján az első erecskét kinevezzük Fehér-Tiszának, amivel persze nem tévedünk nagyot, csak a kijelölt forrás miatt lehet hiányérzetünk. Ösvény és út hiányában az erecskét követjük, amely gyorsan hegyi patakká duzzad. Ennek medrében ereszkedünk 20 kilós zsákjainkkal, miközben a patak 3-4 méteres vízeséseken bukdácsol lefelé. Ezeken még úgy-ahogy lemászunk, de közben egy széldöntés nyomán lépten-nyomon kidőlt fenyőkön kell átmásznunk. Örökkévalóságnak tűnik az az 1 óra, amit így teszünk meg a hideg éjszakában, ám végre meglátunk egy tábortüzet, amit éppen eloltanak. Aztán felvillannak egy autó hátsó lámpái… a távolság mindössze 200-300 méter… vad rohanásba és üvöltözésbe kezdünk, mire az autó megáll. Kiderül, sofőrünk az, aki már lemondott rólunk, és indulna le az első településre, amely még 20 kilométer innen. Gyorsan felugrálunk a GAZ 66-os platójára, és már az sem zavar bennünket, hogy a gödrökkel tarkított erdei úton sofőrünk nem kíméli a plató utasait.

A Csornahora túránk végén megélt extrém szituációkhoz képest a hegység gerincén átélt kalandok szinte a „kanyarban sincsenek”. A kalandok pedig már Rahón megkezdődtek, ahol be kellett mennünk a városházára, hogy elhozzuk az előzetesen megkért engedélyt, a Csornahora ugyanis határzóna, ahol nem lehet csak úgy filmezni. Az egykori pártház miliője, szűk folyosói a szovjet időket idézték; ne feledjük, a Szovjetunió összeomlása után járunk mindössze 20 évvel (az eset óta pedig megint eltelt 15 év!). A kint várakozó stáb 20 perc multán már aggódni kezdett az engedélyért betérő szerkesztőért és rendezőért, de szerencsére azok nem kerültek a Gulágra, hanem csupa pozitív tapasztalatról számoltak be. (Más kérdés, hogy 2026-ban megint úgy áll a világ, hogy aligha kapnánk engedélyt Csornahora forgatásra, de még egy sima túrára sem…) Rahón sok mindent nem tudtunk forgatni, – a templomon kívül csak szürreális dolgokat – ezért rohantunk a két Tisza összefolyásához, ami a város felett található.

Innen aztán némi gépjárműs segítséggel közelítettük meg a Hóvár és a Köves-csúcs közti nyerget. A víz persze felforrt útközben, így elég időt vesztettünk ahhoz, hogy ne érjük el a Kis-havas előtti táborhelyet.

Azt azért jegyezzük meg, hogy kivételes novemberi időben volt részünk napsütéssel, száraz idővel, így a Hóvárról és az 1700-1800 méter magasan futó gerincről több száz kilométerre el lehetett látni. Dél felé az erdélyi Kelemen- és Radnai-havasok zárták a határt, míg kelet felé lelki szemeinkkel szinte látni véltük a következő hegységet, a Kelet-Európai-síkság túlsó végén emelkedő Urált.

Az esti kényszerű táborhely közelében persze nem volt forrás, így kénytelenek voltunk a Jenő által felcipelt vodkát hóval „shakesíteni”.

Másnap újabb 20 kilométer várt ránk az ezeréves határon, és olyan ikonikus csúcs, mint a Popiván. Itt a lengyelek által 1936 és 1938 közt épített csillagvizsgáló romjai csempésztek némi civilizációt a tájba, no és persze az első világháború után itt maradt szögesdrótok, melyet még mi magyarok telepítettünk a muszka elleni védekezés során. A beszédes Popivánt követően alacsonyabb hegyek következtek, elhagyott eszténákkal, égig érő fenyvesekkel, és a Fehér-Tisza völgyével, – ahova azt meséltük – már sötétben ereszkedtünk be.

2011 novembere óta a Csornahora túra viszonyítási alap lett, mert talán mondani sem kell, hogy azóta keveredtünk jó néhány olyan kilátástalan helyzetbe, amikor soha nem akart megérkezni a civilizáció. Csak remélni tudjuk, hogy a Csornahora soha nem fog leszorulni a dobogóról.

A forgatás időpontja: 2011. november 3-5.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: Gasparovics Jenő, Kovács Sándor, Reparuk Éva
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Tóth József
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágók: Czakó Adorján, Kiss Gyula
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Köszönet: Berkele Mikola, Bíró András, Szenek János és Margit
Írta és rendezte: Moys Zoltán