Alig néhány lépés tovább a Kis-Beszterce mentén, és máris itt hever a Veres-kő lábainál a Moldva előtti utolsó község, Gyergyótölgyes. Az ötszázéves tölgy és a környező kivételes tölgyerdő rögtön meg is magyarázzák, honnan a falu neve. A fa ma is meghatározó eleme Tölgyesnek, igaz, már megszűnt itt a vámszedés és a magyar határőrök helyett a gyógykezelésre szorulókat szolgálják az 1940-es években épült kaszárnyák is. Hargita Megye Tanácsa szívén viseli, hogy a régi laktanya épületek fennmaradjanak. Amióta Ártándig tolták innen a határt, a tölgyesi magyarság egyharmados kisebbségbe került. Az 1890-ben épült katolikus templom az egyik fontos színhelye életüknek.

Amíg van magyar, aki tudja, hogy mit jelent átkelni a Tölgyesi-szoroson, és nem feledi, hogy itt húzódott egykori hazánk határa, addig „nincs ördög, aki ismét széjjel bírná szakítni ölelkező karunk.”