Borosjenő nevében benne él a története. Jenő törzsének szállásterülete volt egykor ez a gazdag bortermő vidék. A birtokhoz vár is dukált, amelynek szerepe a 16. századi török hódítások idején fel is értékelődött. Albert magyar király 1438-as sikertelen hadjárata után a Murád szultán bosszúja elől menekülő szerbek telepedtek le itt. A település szerb neve Hunyadi János tiszteletére született. 1564-ben a német kézen levő várat János Zsigmond foglalta el. 1566-ban a törökök által ostromlott vár őrsége huszonhárom nap után megszökött. 1595. október 22-én, egy hónapi ostrom után Báthory Zsigmond vezére, Borbély György karánsebesi bán foglalta vissza. A török porta harc nélkül próbálta megszerezni a várat: 1599-ben Báthory András fejedelemségének elismeréséhez a vár átadását szabták feltételül.
Az erdélyi fejedelmek idején Erdély fontos nyugati védbástyája volt. A jelenlegi várat 1645-1652 között a Rákóczi fejedelmek építtették. 1658. augusztus 28-án a török sereg megostromolta a várat, amelyet az ostrom ötödik napján a védők feladtak. 1693-ban a várat Veterani tábornok foglalta vissza, majd a törökvész elmúltával csendesebb századok következtek, mígnem eljött az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, amikor a magyar seregek elfoglalták. De Borosjenő főleg a szabadságküzdelem bukása révén írta be magát a történelembe, ugyanis két aradi vértanú is kapcsolódik a községhez: az egyik életében, a másik halálában. Itt, a helyi Piactéren tette le a fegyvert 1849. augusztus 21-én Vécsey Károly tábornok serege Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz tábornok előtt. Vécsey Károly nem volt tanúja a kapitulációnak, már előtte elment Nagyváradra. Aztán miután Aradon kivégezték a tizenhárom tábornokot, a mártírokat egytől egyig kivégzésük helyén földelték el, de az őröket lefizetve titokban több tábornok holttestét is elszállították első temetési helyükről. Csernovics Péter, Damjanich János sógora négy vértanú holttestét vitette el. A volt vármegyei főispán a kivégzés napján Zsiradó János nevű komornyikja markába száz aranyat nyomott azzal a meghagyással, hogy Damjanich holttestét mindenáron, Lahner, Vécsey és Leiningenét pedig, ha lehetséges, szerezze meg a hóhértól. A hóhér egyesével szedte le a holttesteket a bitóról, és azokat átadta neki azzal a megjegyzéssel, hogy „ha akarja, odaadom magának a többieket is.” Mivel a komornyik „a többi holttest iránt utasítást nem kapván, azok ott maradtak”, míg a 4 tetemet kiváltotta. Leiningen özvegyének rokona, Urbán Gyula két ügyvéd révén október 6-án este kapta meg gróf Leiningen-Westerburg Károly holttestét, amelyet monyorói birtokán helyezett el, majd 1876-ban a szomszédos Borosjenőn temettek el a katolikus templomban. 1974-ben Leiningen-Westerburg Károlyt áttemették, azóta újra Aradon pihen. A két vértanú emléktábláját a református templomban találjuk.
1870 körül a várat neoklasszicista stílusban újították fel, 4 tornyosra. A második világháborút követően kisegítő iskola működött a falai között. 1998-ban az iskolát elköltöztették, és a vár Borosjenő városának a tulajdonába került. Felújítása 2023-ban kezdődött, de mivel értékes leleteket találtak, a teljes felújítás eltarthat 2026-ig is. A kastély a Fehér-Körös jobb partján áll. Ha átkelünk a vashídon a bal partra, jobb kézre feltűnik a katolikus templom, míg a református templomhoz balra kell kanyarodnunk. Ma már csak 1000-1100 magyar él Borosjenőn magyar óvoda és iskola híján, egyedül a múltba kapaszkodva.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom előtti tér. Ha be szeretnénk jutni az emléktáblához, a kulcs miatt a lelkipásztort, Gál Ervin Gyulát kell keresni. Telefonszáma: 0040754731897

A bihari hegyek előtti utolsó nagyobb település, Borossebes a Fehér-Körös középső szakaszának egykori vásáros, kézműves, bányászati és bortermelő központja. A törökök Sebest is felégették, de miután Báthory Zsigmond visszafoglalta, a 16. századtól egészen 1876-ig jelentős mezőváros lett. A környező hegyekből kifejtett vasércet hámoraiban és kohóiban dolgozták föl. 1891-ben az egész uradalmat gróf Wenckheim Frigyes vette meg és a vasgyár bővítésével nagyszabású iparfejlesztésbe fogott. 1893-ban Ferenc József Borossebesen fogadta az ortodox és a görögkatolikus román küldöttséget, és itt mondta el híres beszédét, amelyben hangsúlyozta a nemzetiségek békés egymás mellett élésének fontosságát és az akkoriban lezajlott aradi és nagyváradi románellenes tüntetések kapcsán megkülönböztette a túlzó sovinizmust a valódi hazafiságtól. A budapesti képviselőházban október 5. és 10. között a Függetlenségi Párt és a Nemzeti Párt élesen támadta a királyi beszédet (a “borossebesi királyi válaszok” ügye).
Hogy mit értek a szép szavak, arra brutális választ adtak azok a román katonák, akik 1919 nagypéntekén 24 magyar hadifoglyot mészároltak le Sebesen. 1919. nagypéntekén, a borossebesiek visszaemlékezései szerint a sebesült, hadifogoly katonákat szekéren hozták Borossebes utcáin a lakosság szeme láttára, azok megütközve bámulták és kérdezősködtek: milyen katonák ezek mind fehérben? Nem lehetett tudni róluk, hogy kicsodák, mert csak fehér alsóruháikban voltak, egyesek, pedig meg voltak csonkítva. Keresztül vitték a településen, ki a kiskuti határba, ahol miután megásatták velük a sírgödröt, belelőtték őket s elföldelték. Az emlékezet szerint, egy másnap arra járó falubeli, ki szekérrel ment az erdőbe fáért, megközelítve a halmot, a helyszínen még észlelt földmozgást. A tömegsír Borossebes északi határában, a Kertes (Prunişor) falu felé vezető országút jobb oldalán, az ignafalvai (Igneşti) elágazás után egy kis, tölgyfákkal borított domb. A 24 katonát az első világháború befejezése után, a halmágycsúcsi csatában ejtették foglyul és itt végezték ki. A tömegsírt régebben keresztekkel jelölték, de azok rendszeresen eltűntek. Azóta a mindenkori román hatóság mindezidáig különféle ürügyekkel meggátolta a végtisztesség megadását, a tömegsírok, akár egy kis fakereszttel vagy egyéb módon történő megjelölését is. Ma egy panzió van a tömegsír felett.
A Königsegg–Waldstein kastély épületében (épült 1814-ben) ma a városi könyvtár működik. Sebest egykor népes katolikus és református magyar közösség lakta. Ám ez elszórványosodás végveszélybe sodorta honfitársainkat. A remény bástyája – iskola híján – már csak az 1813-ban épült református templom, amely a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.

„A Kodru hegység déli oldaláról hosszan nyúló lejtők ereszkednek alá s ezeknek egyikén, a völgybe mélyen benyúló sziklás fokon áll a vár. Az 1850-es évek végén lejött ide Déznára Jókai, barátját Török Gábort, Arad megye egykori alispánját s országgyűlési követét meglátogatni. Az új szerpentin-út, mely e sziklák közt a várba felvezet, Jókai-út nevet visel a nagy költő tiszteletére, s itt-tartózkodásának emlékére. Néhány napot töltött itt csendes idilli magányban a költő; élénk képzelőtehetségét megkapták a letűnt századokról mesélő romok, s egy történeti elbeszélés tárgyává tette azokat, melynek a déznai vár képezi színhelyét. Természet és költő együtt dolgoztak itten, hogy egymás művét kiegészítsék s megörökítsék, s a várhegy szépsége még élénkebb zománcot kap a nagy költő nevének reá eső sugarától.” (Czárán Gyula: A déznai várhegy, 1906)
Czárán Gyula azt persze szerényen elhallgatja, hogy a várba vezető utakat ő maga építtette, saját költségén. Jókai Mór azután a Vasárnapi Újság hasábjain “More patrio” név alatt örökítette meg partiumi élményeit. Egyébként a vár 1317-től Zaránd vármegyei királyi vár és uradalmi központ volt, 1387 és 1552 között a Losonczy család birtoka. 1566-tól, Borosjenő eleste után végvár, majd 1574 és 1596 között török kézen volt. Az 1693-as császári ostrom során vált rommá. Az alatta fekvő település a 17–19. században mezőváros volt. Dézna 1732-ben Rajnald modenai herceg birtokába került, ekkor már folyt a környéken vasérckitermelés. 1802-től a Török, majd a Wenckheim családé lett. A hámorok mellé magyarokat és felvidéki szlovákokat telepítettek, de a faluból is sokan jártak fel dolgozni. 1848–49-ben ágyúgolyókat öntöttek itt. A Wenckheim-birtokon működött az akkori Magyarország egyik első modern halgazdasága, falu fölött, a patak mentén ma is vannak halastavak.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a déznai vár, ahova több útvonalon is feljuthatunk a vár alatti parkolóból. A sárga jelzés egy könnyed útvonalon kanyarog fel a várba (1,3 km), a piros háromszög „direktben támad” a várhegy gerincén (540 m), de ha van via ferrata felszerelésünk, akkor a vár alatti sziklafalon is felmászhatunk. Odafent már csak pár fal áll, de a kilátás elég jó, mind a Béli-hegység magasabb régiója felé, mind a Fehér-Körös völgyére és a mögötte emelkedő Zarándi-hegység vonulatára.

„Útközben félretértünk a nevezetes “dagadó forrás” megtekintése végett. Szohodolon innen van egy rejtett kis völgy, hol egy sziklatövében van az a barlang, melyből minden fél órában előjön a forrás, azután ismét fél órára visszavonul, a meder száraz marad. Mi ezúttal különös kedvencei voltunk a sorsnak. Alig érkeztünk meg a sziklanyíláshoz, midőn rögtön hallhatók azt a rejtélyes korgást, böfögést, mely az emelkedő víz jöttét megelőzi, s nemsokára kibuggyant a sziklából a hullám, annyira megtöltve a sziklamedencét, hogy állóhelyeinket kénytelenek voltunk elhagyni. Mintegy öt percig folyvást dagadt a víz, azután el kezdett lohadni s másik öt perc múlva egészen szárazon állt a sziklameder. Huszonkét perc múlva ismétlődött e titokteljes tünemény, melyet másodszori megjelenésekor már annyira megszokott látványnak vettünk, hogy letelepedtünk melléje szalonnát pirítani; arra számítva, hogy majd, ha mezei ebédünket végeztük, akkor a harmadik töltésből jót iszunk rája. A hagyomány azonban azt tartja, hogy a rejtélyes forrás délben épen nem jön elő, s mi kénytelenek voltunk ezt saját tapasztalásunkkal megerősíteni; másfél óráig vártunk ott, de a patak semmi kérésre, könyörgésre nem jelent meg a kedvünkért azalatt. Mi oka van neki, igy tartani a déli pihenést, azt biz én éppen úgy meg nem tudom fejteni, mint azt, hogy miért jön elő máskor? Természettudósainknak ez ismét szép téma volna buvárlatokra, ha rá érnének a hazai nevezetességekkel foglalkozni. Az oláh nép nagy tiszteletben tartja a forrást, azt hiszi, hogy nagy betegségeket meggyógyít, ha valaki abban megfürdik, a körül lévő fákra és kövekre felaggatott rongyok tanúsítják, hogy e hit sokakat boldogított, kik azt gondolták, hogy ha ingjeiket itten hagyják, a betegség is itten marad velük. A sok szakadozott rongy egyébiránt nem igen szaporítja a táj költői kinézését.” (Jókai Mór: Erdélyi kirándulás lóháton, 1858)
Ma már nem kell 22, elég 7 percet várni az újabb és újabb vízfeltörésekre. A belső szifon működésén alapuló régóta foglalkoztatja a kutatókat. Czárán Gyula 1905-ben tett látogatásakor megállapította, hogy a víz csak időközönként tör fel, vagyis a forrás intermittáló. A tudósok mellett a nép körében is gyorsan terjedt a csodaforrás híre. Valóságos búcsújáróhellyé vált, mellé később fatemplom és kolostor is épült.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a forrás. Parkolni a kolostor bejáratánál található parkolóban lehet, de Kalugyerből gyalog is ide lehet sétálni a kék háromszög jelzésen. Nyitva: 0-24

A Béli-hegység keleti oldalán fekvő Vaskohi-karszt a hegység karsztjelenségekben leggazdagabb területe, ahol egymást érik a víznyelők. Közülük a legszebb a Vaskohszohodol határában található Taul lui Ghib; itt egy tó ül meg egy szép fekvésű dolinában. A tóhoz nem vezet turistaút, de földúton könnyen megközelíthető, még autóval is. Ha kicsit beljebb merészkedünk a karszton Vaskohmező környékén, vagy átkelünk Berhényről Menyházára, számos pazar víznyelővel találkozhatunk.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a tó.

„Útközbe esett a szohodoli barlang is. Egy erős hegyi patak a mészsziklák közt megrekedve, ezelőtt mintegy harminc évvel még csak egyes hasadásokon szűrődött át a sziklák alá; az évenkint megújuló záporok azonban mindig nagyobbra segítették törni a rést; most már egy tág kapu áll a rohanó patak előtt, melybe az nagy harsogva omlik alá, hogy a hegy túlsó oldalán ismét új név alatt előjöjjön.” (Jókai Mór: Erdélyi kirándulás lóháton, 1858)
A látványos víznyelőbarlang Vaskohszohodol határában nyeli el a falut átszelő Pampar-patak vízét. A víz egy 42 méteres vízeséssel zubog le a föld alá, hogy két kilométert búvópatakként tegyen meg a föld alatt, majd a hegy keleti oldalán, mint a Bój-patak forrása kerüljön ismét a felszínre. Az évtizedek alatt rengeteg szemét került a barlangba, amit 2008-ban barlangászok tisztítottak meg: az akció végén két kamiont töltöttek meg főként műanyag palackokkal és rongyokkal. A víznyelő barlangot a románok Kimpanyászka-barlangként ismerik, nevezik Szohodoli-üregnek is, de magyar neve is van: Jókai Mór látogatása óta népszerű írónk nevét is viseli.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a barlang bejárata, amely kb. 100 méterre van az úttól.

„Lám a patakok is temetkeznek és föltámadnak újra.” – írta Jókai, s bizony, a róla elnevezett víznyelőbarlangban egy időre eltemetkező patak a hegy túloldalán valóban újra felszínre tör, több forráson keresztül is. Az egyik az Ökör-forrás, amelyet a vízkelet első leírójáról, Bél Mátyásról neveztek el. A patak egész évben állandó hőmérsékletű, télen sem fagy be. Róla kapta a nevét az 1600-ban említett Boj bányászfalu, amely később beolvadt Vaskohba. A Fekete-Körös felé induló patak nem csak vaskohi malmokat hajtott, hanem a helyi vasércfeldolgozást is segítette, ívóvízként is szolgált, 1937-ben pedig pisztrángtenyészetet hoztak létre rajta.
A forrás alatti Vaskohon a vaskohászat már a 16. században megkezdődött. A 18. században a vaskohi hámorok havonta átlagosan száz mázsa nyersvasat állítottak elő. A vasgyártás csak akkor szünetelt, mikor a szárazság miatt a vízkerekeket nem lehetett működtetni. Mindezt Bél Mátyástól tudjuk, aki Bihar vármegyéről szóló munkájában ír a helyi vasgyártásáról.
A településnek 1848-ban Kaisler Antal százados vezetésével nemzetőrsége alakult, 1849 áprilisában ők védték a Kristyori-szorost a román felkelők ellen. A vasgyártás az 1900-as években szűnt meg végleg Vaskohban. 1919 és 1923 között magyar nyelvű római katolikus iskola működött benne, de a földreform elvette az egyházközség földjeit, így nem volt képes tovább fenntartani iskoláját. Római katolikus temploma 1744-ben épült, középkori temploma helyén, napjainkban a görögkatolikusok is ezt használják.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Bél Mátyás-forrás, amelyet a Vaskoh és Vaskohmező közötti út egyik hajtűkanyarjából a legkönnyebb elérni.

Ki gondolná, hogy a Béli-hegység gyöngyszeme, a pazar fekvésű Menyháza – vagy ahogy először az írások 1597-ben említették: Monyásza – még 1746-ban is csak pár házcsoportból állt. Aztán 1760-ban nagyot fordult itt a világ: Bohus Imre, Rajnald modenai herceg tiszttartója 28 római katolikus német bányászcsaládot telepített itt le, létrehozva a mai falu legfelső részén fekvő Jumelt telepet. Ők vasércet termeltek ki és dolgoztak fel vízierővel működő hámorokban és kohókban. Itt az egykori Jumelt telepen találjuk az 1861-ben épített, 11 méter magas, téglával bélelt gránit vasolvasztó kemence romját. A telepeseket kezdetben ferences atyák gondozták, a településnek csak 1784-től lett önálló plébániája. A 19. században már gyógyfürdők is voltak itt. 1891-ben Wenckheim Frigyes vásárolta meg Menyházát, majd 1893-ban a Wenckheim-uradalom területén megépült a Borossebes–Monyásza keskeny nyomtávú vasút, elsősorban a vas, a fa és a szén szállításának megkönnyítésére, de a fürdőéletet is föllendítette. (Az 1960-as években számolták föl.) A 19. század végén a borossebesi Wenckheim-uradalomnak négy vasbányája volt a falu környékén.
Wenckheim Frigyes 1895-ben megkezdte a fürdőtelep kiépítését. Mélyfúrással biztosította a termálvíz-ellátást, fenyőkből és hársfákból parkot alakíttatott ki, két szabadtéri medencét építtetett, kiépíttette a közvilágítást és Borosjenőről cigányzenekart fogadott. A patak felduzzasztásával létrehozott tóba Félixfürdőről betelepítette a tündérrózsát. A fürdőtelepen az aradi elit építtetett magának villákat. Először az 1860-as években a gyógyfürdőt kezdte el szépítőleg Menyházának hívni Kéry Imre Arad vármegyei főorvos, majd 1896-ban a belügyminisztérium a fürdőt ezen a néven vette nyilvántartásba. 1907-ben az Országos Községi Törzskönyvbizottság, a község döntése ellenére, magának a településnek a nevét is erre változtatta. Aztán jött Trianon és a háborúk, Menyháza pedig azóta sem ragyog régi fényében. 1976 és 1986 között három modern szállodát építettek. Öt forrásának bikarbonátos, kalcium-, magnézium- és nátriumtartalmú vizét mozgásszervi, idegrendszeri, emésztőszervi és nőgyógyászati betegségek kezelésére használják. A századfordulós épületek közül az 1. számú pavilon (amelyet a helyiek Tündérrózsás villának neveztek) építése után kabinokra oszlott, amelyekben a vendégek vörösmárvánnyal burkolt kádakban fürödhettek. Ma ez is romos állapotban áll. A villák közül (Központi szálloda, Nárcisz-villa, Mager-villa, Zubor-villa, Wenckheim-villa, Andrényi-villa) számunkra a legkedvesebb, az egykori Paradeiser-villa. Falán márványtábla emlékeztet, hogy itt töltötte a teleket Czárán Gyula.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja ez utóbbi villa. A márványtáblát a főút felőli fronton találjuk.

„Január 8-án déltájban szomorú menet indult a községi temetőbe. A rokonokon és a jóbarátokon kívül száz meg száz román ünneplő ruhában; messzi falvakból ide zarándokoltak ez egyszerű emberek, hogy lelkük őszinte háláját leróják a halott iránt. Nagyszívű embernek kellett annak lenni, akit ilyen menet kísér utolsó földi útjára, ahol úr és paraszt egyaránt könnyűit ontja az elhunytért. A menet a temetőbe ér. Mikor a koporsót a sziklás sírba bocsátják, hirtelenül beborul az ég Menyháza fölött. Mintha a kősziklák is sírnának, mintha az erdők fái is búcsút integetnének; mert leghűbb fiukat, legjobb ismerősüket: Seprősi Czárán Gyulát temetik. Ki volt ő, azt tudja minden magyar turista. A Bihar grófja – mondja a vidék népe, a turisták atyamestere – mondjuk mi, tisztelői.” (Papp Károly: Czárán Gyula, 1906)
Menyházán hunyt el 1906. január 9-én Czárán Gyula, a bihari turistaság apostola, az Erdélyi-szigethegység turizmusának úttörője. Az örmény származású Czárán család Gyergyóból költözött 1820-ban az Arad vármegyei Seprősre. Az 1847-ben született Czárán Gyula sok helyen megfordult Európában, de 24 évesen – apja betegsége miatt – meg kellett szakítani tanulmányait, és birtok gazdálkodásának kellett szentelni idejét. Ez nem volt mindig ínyére és „ilyenkor a Moma Codrut bújta, annak szépséges vidékén érezte magát jól, valósággal megújhodott s megnyugodva tért mindenkoron haza” (Záray Jenő: A Természetjárás apostola). Apja halála után 2000 hold szántóföldet örökölt, amelyet bérbeadott és nagy lendülettel vágott a turistalátványosságok nem kis anyagi áldozatokat kívánó feltárásába. „Ebben az időben vásárolta meg gróf Wenckheim Frigyes a kies fekvésű Moneasa-Menyháza fürdőt egy millió forintért s az új gazda több befektetést eszközölt. Czárán Gyulának igen tetszett a telep s mikor a Paradeiszer villát az ő ízlése és beosztása szerint építették fel, azt 10 évre bérbevette és gazdagon berendezte, s nyaranta, – amikor ő távol volt – rokonainak és barátainak rendelkezésre bocsátotta. Czárán már akkor a Moma Codruban kutatásokat végzett. Feltárt néhány nagyobb üreget, míg a déznai csodás szépségű várromokhoz saját költségén utat építettet. Utasításai szerint készültek a sétautak, kikeresve végcélul a legszebb pontokat, kilátókat.”
Czárán Gyula sok helyen megfordult Európában, de szívügyének mégis a kiterjedt birtokain található turistalátványosságok feltárását tartotta. Volt mit felfedeznie, hisz csak Menyháza szűk környezetében közel 30 barlang és 6 zsomboly található. A romos Tündérrózsás-villától 250 méterre nyílik a Medve-barlang (Grota Ursului). Sokáig csak egy rövid szakaszát ismerték, de 1984-ben egy magyar barlangász sikeresen feltárta kiterjedt járatait. Egy hosszúkás teremből a barlang kettéágazik. Bal oldalon negyven méter után újabb szifon következik, míg a jobb oldali járat kétszáz méter hosszú. A helyi tanács 1985-ben átvágta az első szifont a hosszúkás teremig, hogy lehetővé tegye a barlang turisztikai hasznosítását. A barlang hétvégén 11:00 és 16:00 óra közt van nyitva, de azért nem árt odatelefonálni, mert van, hogy elfelejtenek kinyitni. A másik híres barlang a katolikus templom feletti hegyoldalban található Denevér-barlang (Pestera Lilelcilor), ahova a kék jelzés vezet (400 m a főúttól). Menyházától 1,4 kilométer a kék jelzésen a 30 mély az Izoiu Mare-zsomboly.
Nem véletlen, hogy a Fürdővölgy bejáratánál emlékmű tiszteleg Czárán Gyula emléke előtt. „Mindjárt a fürdő völgy elején több méter magas, különös alakú sziklatömb vonja magára az arra haladó figyelmét. Nagy fáradsággal a Moma-Kodru bérceiből hozta le és állította fel itt az Aradi Turista Egyesület, a magyar turistaság atyamesterének, seprősi Czárán Gyula emlékének.” (Ritt Gyula: Barangolások a trianoni gyűrűben, 1926)

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja ennek ellenére azért mégiscsak Czárán Gyula sírja a római katolikus temetőben.

“A Menyháza feletti hegyekben rejtőzik az Erdélyi-szigethegység egyik legjelentősebb, ma már nem működő “márványbányája”, amely vöröses színezetű köve rendkívül közkedvelt építő- és díszítőkő volt. A vöröses mészkő a földtörténeti jura időszak (kora-jura vagy más néven liász) mélyebb tengereiben rakódott le. Kőzettani értelemben nem is márvány (mert nem metamorf kőzet), hanem egy tömött szövetű és rendkívül dekoratív mészkő. A vas-oxidtól vöröses árnyalatú mészkő felcsiszolva kiválóan alkalmas volt különféle felületek burkolására, díszítésére. Az egykori bánya udvarán található hatalmas kőzethasábokon kiválóan látszanak a fehér színű kalcittal kitöltött húzásos eredetű repedések, amelyek generációi többféle szögben metszik egymást. Emellett a kőzet ősmaradványokat is tartalmaz, méghozzá a Belemnitesz elnevezésű belső vázas lábasfejű maradványait.” (Veres Zsolt: A kövek mesélnek)
A “márványbányát” 1887-ben alapították, s a Wenckheim-uradalom fontos létesítménye volt. A követ keskeny nyomközű vasúton szállították le Borossebes irányába, s még az aradi nagy építkezésekre is jutott belőlük. A kisvasút megszüntetése után (1961) a bánya is bezárta nem létező kapuit. Fénykorában kb. 40-50 ember állandó munkahelyét biztosította. A bányaudvarokat ma már felverte a gaz, de ettől függetlenül szabadon látogatható.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a márványbánya. A Menyházáról induló piros kör jelzésen 1,8 kilométert kell megtennünk, hogy ide felérjünk, közben érintjük az egykori kohó romját is. Visszafelé kitérhetünk egy újonnan kiépített kilátóponthoz, ahonnan szép kilátás nyílik Menyházára.

„A turistának kellemes és jutalmazó kirándulásokat kínálnak a környező erdőségek és tisztások szebb pontjaira. Innen indul sűrű erdőben a Kéry-út, keresztül-kasul szelve a legszebb erdei utakkal, fel egészen a Tarnóczy-rétig.” (Ritt Gyula: Barangolások a trianoni gyűrűben, 1926)
Aki a Béli-hegység legmagasabb régióját, és ott a szépséges Bratcoaia-karszttavat szeretné felkeresni, annak pontosan 7,8 kilométert kell megtennie a sárga kereszt jelzésen (550 méter szintemelkedés, kényelmesen 3 óra út). A jelzés Menyháza központjából indul, és 5 kilométer után éri el a víznyelőkkel tarkított Tarnóczy-rétet. Egy másik útvonalon ide érkezik Menyházáról a kék jelzés is, ami innen a főgerincre megy tovább. A szemrevaló rétről már a Kodru töbrökkel szaggatott karsztfennsíkján emelkedünk tovább a Bratcoaia-rétig, amelyet egy gyönyörű karszttó ékesít. A tó helyén víznyelő volt, de az eltömődött, így keletkezett a karszttó. A Bratcoaia-tavat egy forrás is táplálja, majd a tóból a víz tovább folyik, kissé lejjebb egy szurdokban eltűnik, és a föld alatt Várasfenes felé veszi az irányt. A rét hajdanán igen értékes legelőterület volt, ráadásul három nagy birtok (nyugatról a váradi püspökség, északról a belényesi uradalom, délről a modenai herceg) metszéspontja, ezért mindig vita tárgya volt, kihez is tartozik. A fakitermelés miatt a 20. század elején Várasfenes felől keskeny nyomtávú vasút is épült, amely egészen a rétig tartott. Idővel a fakitermelő erdőgazdaság kiépítette az úthálózatot, és fokozatosan teherautók vették át a fa szállítását. Ez oda vezetett, hogy 1990-ben megszűnt a vasúti szállítás – a személyzet nagy részét nyugdíjaztatták, a mozdonyokat eladták. Sok helyen a mai napig látszik a vasút nyomvonala, de a sínek felszedésével a pálya a pusztulás áldozata lett. Bal kézre emelkedik tőlünk a Béli-hegység főgerince a Nagy-Arad-csúccsal (1098 m), amelyre a rétről a sárga kereszt, majd a piros jelzés vezet.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a karszttó partja.

A Béli-hegység legmagasabb pontja, az 1112 méter magas bihari Pilis, vagy más néven Szár-tető sasbércként emelkedik az Erdélyi-szigethegység nyugati peremén. Vannak nála magasabb és népszerűbb ormok is Biharban, talán ez miatt is kevésbé látogatott, a csúcsra vezető ösvények nem túl jártak. A legrövidebb útvonalon a Bélhagymásról induló sárga jelzésen (12 km; 930 méter szintemelkedés; 4 és fél óra menetidő) jutunk fel a csúcsra. Menyházáról 15 kilométer és 1100 méter a szintemelkedés a csúcs a kék, majd a főgerincen futó piros jelzésen. A 6 órás túra közben érintjük a Nagy-Arad-csúcsot is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a csúcs.