A Haza­já­ró Hon­is­me­re­ti és Turis­ta Egy­let a Hat­van­négy Vár­me­gye Ifjú­sá­gi Moz­ga­lom­mal közö­sen első alka­lom­mal ren­dez­te meg a Sel­me­ci Őrjá­rat Emlék­tú­rát. Több volt ez a túra pusz­ta ter­mé­szet­já­rás­nál, tör­té­nel­münk elfe­le­dett ese­mé­nye­i­re hiva­tott fel­hív­ni a figyel­met.

A haza­já­rók nem elő­ször jár­tak a Sel­me­ci-hegy­ség­ben, hiszen a műsor két epi­zó­dot is lefor­ga­tott itt. A Haza­já­ró HTE hon­ti ispán­ja, Dobay Ger­gely álmod­ta meg ezt az emlék­tú­rát, mellyel a sel­mec­bá­nyai diák­ság hősi­es helyt­ál­lá­sá­nak kívánt emlé­ket állí­ta­ni.

1918-ban Fel­vi­dé­ken kao­ti­kus hely­zet ala­kult ki. Az elő­re­nyo­mu­ló cseh csa­pa­tok és az erő­sö­dő cseh-szlo­vák nem­ze­ti moz­gal­mak egy­re nagyobb veszélyt jelen­tet­tek a véd­te­len Sel­mec­bá­nyá­nak. A front­ról vissza­té­rő diák­ság azon­ban nem habo­zott, fegy­vert ragad­va tar­tot­ták fenn a kör­nyék rend­jét. Két erdész­mér­nök hall­ga­tó­tár­suk hősi halált halt a helyi zen­dü­lé­sek leve­ré­se köz­ben. Ezzel a túrá­val az ő emlé­kük­nek adóz­tak a szer­ve­zők.

Az anya­or­szág­ból és Fel­vi­dék­ről egy­aránt érke­ző túrá­zók a Bacsó­fal­vi-tó mel­lett gyü­le­kez­tek. A kör­nyé­ken lezaj­lott tör­té­nel­mi ese­mé­nyek tömör ismer­te­té­se után együtt indul­tak útnak, hogy a tavat meg­ke­rül­ve Richňa­va felé vegyék az irányt. A sár­ga jel­zés köz­úti részét kihagy­va, erdei uta­kon halad­tak, melyek mel­lett meg­cso­dál­hat­ták az egy­kor euró­pai szin­ten is egye­dül­ál­ló­nak szá­mí­tó víz­ügyi rend­szer máig meg­ma­radt beren­de­zé­se­it. Az erdők mélyén több száz éves, ter­més­kö­vek­ből kira­kott víz­gyűj­tő csa­tor­nák, átere­szek és hidak hir­de­tik az egy­ko­ri bányá­szat dicső­sé­gét. A hegy­ség­re jel­lem­ző lege­lő­kön keresz­tül­vág­va még egy lege­lé­sző nyáj­ba is sike­rült bele­fut­ni­uk. Saj­nos egy­re rit­kább lát­vány erre­fe­lé a nyá­ját legel­te­tő pász­tor.

A köz­úton átkel­ve a félig üres Nagy Richňa­vai-tó fogad­ta őket. A Richňa­vai-tavak a Bacsó­fal­vi-tóval együtt az UNESCO világ­örök­ség részét képe­ző bánya­tó-rend­szer 24 meg­ma­radt tava közé tar­toz­nak. Innen a Tanád felé vet­ték az irányt, hogy a hegy lábá­nál halad­va, Fel­ső­ró­nát érint­ve Hegy­bá­nyá­ra eresz­ked­je­nek le. Az egy­ko­ri bányász­te­le­pü­lé­sen a Dobay-házas­pár fris­sí­tők­kel vár­ta a szom­jas tár­sa­sá­got.

A túra útvo­na­la innen­től a Szit­nya irá­nyá­ba veze­tett, hogy a völgy­be leeresz­ke­dés után az Evič­ka bánya­ta­vat érint­ve elkezd­jen emel­ked­ni. A Szit­nya lábá­hoz érve már csak egy pár kilo­mé­ter hosszú, 300 méte­res szint­emel­ke­dés volt hát­ra. A Tatár réten átkel­ve falép­cső­kön veze­tett az út az égbe nyú­ló szik­la­tor­nyok közt. Az utol­só lép­cső­fo­kot is elhagy­va léleg­zet­el­ál­lí­tó pano­rá­ma nyílt azok­nak, akik félel­mü­ket leküzd­ve a szik­la­pe­rem leg­szé­lé­ről néz­tek a mély­be. A Tanád csú­csa alatt nyug­vó Hegy­bá­nya ugyan­úgy lát­szott, mint a sel­mec­bá­nyai kál­vá­ria ket­tős tor­nya. A csú­cson lévő pavi­lon saj­nos zár­va volt. A pavi­lon kul­ti­kus hely­nek szá­mít a magyar túrá­zók köré­ben, hiszen ide kötő­dik a Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let Szit­nya Osz­tá­lya, amit Téry Ödön neve fém­jel­zett.

A Kmety And­rás Mene­dék­ház­ban töl­tött rövid pihe­nő után Szit­nya várát érint­ve eresz­ked­tek le a hegy­ről. A hegy lábá­nál befe­jez­ve a kör­tú­rát, emlék­la­pot és kitű­zőt kapott min­den részt­ve­vő.

A túrá­ról a ma7 is beszá­molt: https://ma7.sk/tajaink/selmecbanya-hoseinek-nyomaban