Útitársul ott van a tétova sóhaj is, meg a bácskai rögökből kiáltó sok-sok fájdalom, meg a jövőt sötétbe borító kilátástalanság. Hányszor gyalulta már le a halál Nyugat-Bácskát, hányszor törölte ki meséit, mosolyát, hőseit, napszámosait az emlékezetből. De valamiért mégis ott vannak az életre emlékeztető jeleink a tájban, ott szunnyadnak a hosszú évszázadok a néplélekben.
Mi magyarok még mindig ott vagyunk a történelem Bácskában igen csak gyorsan mozgó forgószínpadán; sok helyen iskola és munka nélkül, parlagon maradt földekkel körbevéve, búcsúztatva a nyugatnak induló fiatalokat, de mégis minden reggel reménnyel kelve a Telecska napraforgós dombjaitól, a Dunát kísérő ártéri tölgyesekig. Az életnek meg kell adni a jussát – gondolták török után, gondolták minden rácjárás után, és gondolják ma is azok, akikről a Hazajáró nagyon szívesen megírja a legújabb kori „Végek dicséretét”!
Valahol Bácskossuthfalván hagytuk abba kirándulásunkat még jó pár esztendeje Közép-Bácskában, illő volt tehát innen folytatnunk utunkat Bácska azon vidékei felé, amerre még nem jártunk. Így kerültünk július első napjaiban Nemesmilitics, Csonoplya és Bácsgyulafalva térségébe, majd Zomborba. Ne feledjük, szórványvidéken járunk, ezért is nagy szó, hogy Kupuszinában egy szenzációs magyar közösségre bukkantunk, amely a Kárpát-medence legdélebbi palóc szigete. A végére kicsit gasztrotúrává is vált nyugat-bácskai kirándulásunk, hisz a militicsi szalámi és a híres kupuszini mákos rétes után a bezdáni paprikás halászlét is kipróbáltuk.
A másnap reggel már a Tiszántúlon ért bennünket, ahol hajdan, még a vizek szabályozása előtti világban nagyokat kanyargott a Béga és a Temes a bánáti pusztán. Áldás és átok kísérte útját, éppen mikor mit adtak a nagy hegyek ott keleten a Szörénységben. Látta Ajtony és Gyula pogány isteneket tisztelő népét, amelyet aztán csak megtörtek István keresztesei. De látta Dózsa kereszteseit is, aztán hosszú századokon át csak Oszmán vad népét, majd a Habsburgot, ahogyan itt újraszervezi az életet, külön rendeletben megtiltva magyar lakosság betelepülését. Aztán végül csak megérkeztünk mi is Békésből, Csongrádból, hogy a már megrendszabályozott Temes és Béga mentén feltörjük a földet, és immár a rác elől mentsük mindenünket. A Kikinda, Becskerek és Temesvár alkotta közép-bánáti háromszögben ma is mostoha idők járnak, különösen a román-szerb határ meghúzásával perifériára került településeken. És lám, németek már sehol, de mi mégis itt vagyunk Bánátban, a százszor elátkozott, sokszor magára hagyott bánat földjén, ahol ugyan romokban fekszik a fájdalom, de gazzal benőtt mosolyaink, nevetésünk nem csak a múltat jelenti… és ahogyan a bánat eltörölhetetlen, a reménység is megtörhetetlen.
Magyar szavakat kereső surjáni sírfeliratok… a pusztuló módosi templom színes ólomablakán éppen valamelyik szentünk ajánlja Isten kegxelmébe életét. Ilyen is van Bánátban, meg van Kossuth szobor is, utóbbi Ittabén, ahol már helyi fiatalok szegődtek útitársainknak. Velük fedeztük fel Torontáltorda és Magyarcsernye magyar közösségeit is, majd Töröktopolya búcsújáró kegyhelyét. Beodrában a Karátsonyi-kastélynak már csak üres, romos tánctermét tudtuk volna megmutatni, ezért is álltunk tovább Aracsra, hogy a délvidéki magyarság jelképénél, a pusztatemplomnál zárjuk legújabb bánáti filmünket.
A két délvidéki epizód várhatóan ősszel kerül a közmédia műsorára.