A kis­kun­ha­la­si Szi­lády Áron Gim­ná­zi­um túra­csa­pa­ta az elsők között érke­zett az idén már máso­dik alka­lom­mal meg­ren­de­zett Áprily Lajos Emlék­tú­ránk­ra. Fogad­já­tok sze­re­tet­tel a kis csa­pat veze­tő­jé­nek, Bíró Emő­ké­nek beszá­mo­ló­ját.

“Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyek­re menj,
ahol kékebb és ragyo­góbb a menny.
A lel­ke­det csűr-szé­les­ség­re tárd
és kéve-szám­ra szedd a nap­su­gárt.
Azt is, amit a nap búcsúz­va ont,
ha arany kül­lőt vet a hori­zont,
s ott, hol késő dél­utá­no­kon
még meg­ra­gyog fém­sár­ga lom­bo­kon.
Siet­ni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűk­re fog­ja szem­ha­tár-köröd.
S egy éj is jön, mely csil­lag­fényt sem ad,
s évmil­li­ó­kig nem lesz suga­rad”
(Áprily Lajos)

Áprily Lajos taná­csát meg­fo­gad­va utaz­tunk novem­ber har­ma­dik hét­vé­gé­jén isko­lánk túra­csa­pa­tá­val Viseg­rád­ra, hogy részt vegyünk a máso­dik alka­lom­mal meg­ren­de­zett Áprily Lajos Emlék­tú­rán.

Kis­kun­ha­las­ról vonat­tal érkez­tünk Nagy­ma­ros­ra, ahol kide­rült, hogy a komp, ami­vel Viseg­rád­ra kel­lett vol­na átmen­nünk elrom­lott. Remél­tük, hogy nem cso­mag­ja­in­kon tuta­joz­va kell átjut­nunk a túl­ol­da­ra, ami kis­vár­tat­va be is iga­zo­ló­dott, mert egy külön kis­ha­jót küld­tek értünk, s így egy kel­le­mes dunai hajó­ká­zás­sal zárult az uta­zá­sunk.

Viseg­rád­va érkez­ve elfog­lal­tuk szál­lá­sun­kat a sport­csar­nok­ban, ami­nek kő alap­za­ta, jel­leg­ze­tes fa tar­tó­osz­lo­pai, abla­kai első ráné­zés­re arról árul­kod­tak, hogy min­den bizonnyal Mako­vecz Imre ter­vez­te. Nagyon meg­ha­tó volt a viseg­rá­di bará­ta­im ven­dég­sze­re­te­te, meg­le­pe­té­se, ugyan­is fris­sen sütött piz­za­sze­let­tel és kol­bá­szos kif­lik­kel vár­tak ben­nün­ket, a gye­re­kek nagy örö­mé­re.

Taka­ro­dó­ig játék­kal telt az idő, köz­ben meg­ér­ke­zett a szen­te­si isko­la 10 fős túra­csa­pa­ta is, és néhány ked­ves túra­társ, aki szin­tén a sport­csar­nok­ban töl­töt­te a túra előt­ti éjsza­kát.

• 

• 

• 

• 

Reg­gel 6 óra­kor a szer­ve­zők ébresz­tet­tek, ugyan­is a sport­csar­nok­ból indult a túra, elő kel­lett készí­te­ni a hely­színt a több­száz túrá­zó foga­dá­sá­ra. Volt, akit nem zavart a han­gos­ko­dás, jár­ká­lás, de még a kutya­uga­tás sem, béké­sen aludt még egy kicsit a tor­na­csar­nok köze­pén.

Nyolc órá­ra aztán elké­szült min­den­ki, és a 22 fős elszánt csa­pat neki­vá­gott az emlék­tú­ra leg­rö­vi­debb, 12 km-es táv­já­nak. Első állo­má­sunk Áprily Lajos szob­rá­nál volt, ahol rövid kvíz­kér­dé­sek­kel tesz­tel­tük, hogy ki mit tud a tanár-köl­tő­ről, mennyi­re figyel­me­sen olvas­ta el a túra előtt kapott tájé­koz­ta­tó anya­got.

Ezután Áprily sír­já­hoz men­tünk, ahol a lányá­nak írt „Halál­pa­tak” c. ver­sé­vel emlé­kez­tünk a köl­tő­re.

Innen aztán alföl­di gyer­me­kek szá­má­ra mere­dek emel­ke­dő követ­ke­zett a Kál­vá­ri­án keresz­tül a Fel­leg­vá­rig.

Bár a túrá­nak nem volt része, de mivel a részt­ve­vő diá­kok közül csak ket­ten jár­tak elő­ző­leg a viseg­rá­di Fel­leg­vár­ban, még­sem mehet­tünk el mel­let­te. Min­den­ki kap­ha­tott egy kis imp­resszi­ót, hogy aztán a későb­bi­ek­ben vissza­tér­ve akár egy egész napot is eltölt­sön ezen a cso­da­he­lyen. De most nem is időz­tünk sokat, kévénk­be kötöt­tünk a vár­ban is néhány nap­su­ga­rat, aztán már halad­tunk is fel a Mogyo­ró-hegy­re (900 m) továb­bi­a­kért.

• 

• 

• 

• 

• 

Újabb meg­le­pe­tés: A máso­dik ellen­őr­ző­pont az Erdei Műve­lő­dé­si Ház. Mint­ha a föld­ből nőtt vol­na ki.  Szin­tén Mako­vecz ter­vez­te. Újabb nap­su­ga­rak, s csűr-szé­les­ség­re tárt lel­kek. Egy cso­da.

• 

• 

Rövid tíz­órai szü­net után foly­tat­tuk utun­kat az Áprily-völgy aljá­ig, s köz­ben a köl­tőt meg­idéz­ve rácso­dál­koz­hat­tunk a ter­mé­szet, az őszi erdő szép­sé­ge­i­re:

Szent­györgy­pusz­ta. Lenn patak, fenn mező.
Itt min­den hiú­ság­tól elvo­nul­tam.
Mind rit­káb­ban szólt hoz­zám a jövő
s mind éke­seb­ben éne­kel a múl­tam.”

Innen a sza­la­go­zást követ­ve kapasz­kod­tunk vissza a Mogyo­ró-hegyig, csak most már másik irány­ba, egy szé­kely kapun átha­lad­va foly­tat­tuk utun­kat egy kes­keny asz­fal­tos úton, s egy­szer­csak ked­ves bará­tunk, Jakab Sanyi tűnt fel a távol­ban, ő várt min­ket a negye­dik ellen­őr­ző­pon­ton. Sanyit kikér­dez­tük kicsit auszt­rá­li­ai élmé­nye­i­ről is. Ami­kor a nyelv­já­rá­so­kat tanul­ják a diá­kok, nehéz elkép­zel­ni leírás alap­ján egyi­ket mási­kat, de a túrán részt­ve­vő gye­re­kek­nek majd könnyebb lesz beazo­no­sí­ta­ni, mert Sanyi által hall­hat­ták élő­ben az iga­zi palóc beszé­det.

• 

• 

• 

Innen tovább halad­tunk a Sala­mon torony­hoz, majd a Fel­leg­vár­hoz hason­ló­an nem sétál­hat­tunk csak­úgy el a kirá­lyi palo­ta mel­lett sem, egy rövid idő­uta­zás ere­jé­ig betér­tünk  a rom­ja­i­ban is impo­záns, a közép­ko­ri Magyar­or­szág egyik leg­na­gyobb és leg­pom­pá­sabb palo­tá­já­ba. Szo­mo­rú­an tapasz­tal­tuk, hogy az árká­dos rene­szánsz dísz­ud­var köze­pén levő híres Her­ku­les-kút­ból saj­nos már nem a bor cso­rog, mint Mátyás király nagy­sza­bá­sú ünnep­sé­ge­i­nek ide­jén.

• 

• 

• 

• 

• 

Ezután nem volt más hát­ra, mint végig sétál­ni az utcán a kato­li­kus temp­lo­mig, majd vissza a sport­csar­nok­ba, a túránk cél­já­ba, ahol bog­rács­gu­lyás, for­ró tea, okle­vél, kitű­ző, elis­me­rés, isme­rős arcok és sok bará­ti sze­re­tet várt ben­nün­ket. Hála­telt szív­vel köszö­nünk min­dent!

• 

• 

• 

•