Gondolatban felemelkedem Belső-Erdély dombvidéke fölé, s lenézek a tájra. Célba veszem a Kolozsvár és Marosvásárhely közé eső területet. Ott bent, a táj szívében domb és domb és domb. S a dombok között utak, a rét színterei közé beszüremlő vérerek. És az utak mellett hatalmas szétszórtságban falvak és falvak és falvak... Mintha a múlt megidézésével bízta-büntette volna meg e tájat az Úristen.
Volt idő, amikor Erdély egyik legsűrűbben magyarlakta vidéke volt. Ám a Mezőség dombvidékén is átgázolt a történelem, s ma már csak szigetekben szétszóródva él a magyarság román falvak közé ékelődve. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, archaikus népi kultúrájuk, gazdag tánc- és zenekincsük máig fennmaradt. Utolsó mezőségi utunk a vidék nyugati tájaira vezet. Lassan, de biztosan fogyatkozunk, de szól még a magyar dal a Sármási-Mezőségen.