“Oly elhagyatott faluban, mint Szászmártonfalva, egyik megye sem tartotta megye- és tiszti-gyűléseit. Különös, hogy éppen ezen nyomorú faluba építették a megye praetoriumát, ahol sem megfelelő lakások, sem élelmiszerek, sem boltok, sem iskolák nem találtatnak.” (Bisztray Károly)
A mindentől távoli Mártonfalva éppen Medgyesszék, Selykszék és Újegyházszék határán volt, ezért birtoklásáért sosem vívtak véres harcokat. Örvendtek is ennek a mártonfalviak, hisz szász jobbágyként nem tartoztak Királyföldhöz, birtokosai magyar kisnemesek voltak. Ráadásul többségük szegény volt és távol élt innen, ezért a helyi szászok viszonylagos szabadságot élveztek. Ezt bizonyítja, hogy a szászok maguk választották papjukat és tanítójukat is, sőt a magyar birtokosok közötti határvitákban a 18. században először a falubíró döntött, fellebbezés esetén pedig gyakran egy szomszédos szász faluközösséget vagy a medgyesi tanácsot kértek fel döntőbírónak. A magyar nemesek csak a 19. század elején érték el, hogy fellebbezéseiket a vármegyéhez továbbítsák. 1766-ban a csekély létszámú magyar nemesség mellett – akik református leányegyházat alkottak – szászok és románok lakták a falut. Érdekes, hogy a szerény szász jobbágyfalu 1800 és 1849 között Felső-Fehér vármegye székhelye volt. Nemesi tulajdonosainak zöme, akik csak szerény bevételre számíthattak itteni birtokaikból, a 19. század első felében lassanként eladták földjüket a szász faluközösségnek vagy beköltözőknek. Az első NSZK-ba vándorló szász lakója 1958-ban vette az útilaput, majd követték őt a többiek is a szocialista rendszer vége felé; német földön már 1984 óta működik a mártonfalvi szászok hagyományőrző egyesülete. Evangélikus temploma a 14. században épült, később átépítették, és ma sem hagyták magára. A kulcs a 175-ös számú háznál van.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja az evangélikus templom alatti tér.
