A közép­ko­ri Magyar Király­ság­ban, Erdély Király­föld­jén, volt egy önál­ló köz­igaz­ga­tá­si terü­let, ame­lyet köz­pont­já­ról Selyk­szék­nek nevez­tek. A szá­szok ala­pí­tot­ták, élén a király által kine­ve­zett kerü­le­ti gróf állott, ügye­i­ket maguk intéz­ték, hiva­tal­no­ka­i­kat és pap­ja­i­kat válasz­tot­ták. Ezen a Nagy­sze­ben és Med­gyes közé eső domb­vi­dé­ken, a szá­szok közé éke­lő­dött magyar neme­si bir­to­ko­kon magyar föld­mű­ves tele­pü­lé­sek ala­kul­tak. Selyk­szék végül a 16. szá­zad­ban elvesz­tet­te önál­ló­sá­gát, de elne­ve­zé­sét egé­szen a 19. szá­za­dig hasz­nál­ták. Aztán a szá­szo­kat és a magyar ura­kat elűz­ték ősi föld­jük­ről. Erőd­temp­lo­ma­ik és vár­kas­té­lya­ik gaz­dát­la­nul romo­sod­nak. Ám van­nak még itt magyar közös­sé­gek, akik, ha szór­vány­ban is, de kitar­ta­nak.