Amikor először meséltünk a délvidéki magyarirtásról
Az újvidéki főtéren nyüzsgő tömeg, mindenki a példátlan nagy havat fényképezi. A neoreneszánsz városháza, a vasember háza, a Kis-Vatikán, a neogótikus Mária Neve-katedrális a Zsolnay cserepekkel – mind-mind a XIX. századi magyar időket idézik. A katedrálisban éppen véget ér a magyar nyelvű szentmise, ahol Balázs-áldást oszt a pap annak a jó pár magyarnak, aki még eljárogat Istent félni és dicsérni. A templom falán, és a plébánia épületén lévő magyarellenes feliratokat talán már észre sem veszik. De mi miért is játszanánk meg magunkat? Nekünk szemet szúrnak, és még nyomasztóbbá teszik ezt a helyet. Mi ugyanis elkövettük azt a hibát, hogy túl sokat olvastunk Újvidék újabb kori történelméről, benne az 1944-es eseményekről. Úgy pedig nehéz itt várost nézni, hogy mindenütt magyar tömegsírt gyanítasz.
A tömegsírok felett ma már teniszpálya, ipari park, töltés, gát, lakótelep van. Persze exhumálásról szó sem eshetett, sőt halottaink egykori létezését is tagadják gyilkosaik. A futoki úti temetőben csak megtaláljuk a több tízezer kiirtott magyar emlékművét, egy ütött-kopott fakeresztet, melyet 1990 után helyeztek itt el bátor magyarok. Olybá tűnik, „az alvilág dugója”, melyet, ha kihúznának, sötét titkok szabadulnának ki alóla. Nemcsak a népirtás, hanem a délvidéki magyarság elmúlt évtizedei az iszonytató félelmekkel, a múlttól való szabadulással, a csak előre tekintés tökéletesre csiszolt tudományával. Ott lenne a jugo-magyarrá válás döbbenetes skizofréniája, melyben lassan elhiszed, hogy Tito tényleg érted ölte meg apádat. Aztán elhozta a jólétet, amely még kádárjános paradicsomát is felülmúlta, és amit illet is lenézni. Elhozta a jugoszláv testvériséget, amelyben minden szláv és majdani szláv egyenlő. Valószínű, széles-szerte e hazában a legnagyobb próbatételt a délvidéki magyarságnak kellett kiállnia, beleértve Benest és Ceaucescut is.
Ezért hagyjuk is azt a keresztet a helyén, elég, ha csak úgy mellette felszivárog az igazság, és így szép lassan feldolgozgatja az ember. Újvidéken működik ez, és ezt a megtorlás napjairól könyvet író Matuska Márton társaságában is megtapasztaljuk. Az ő ajánlására térünk be a magyar kézben lévő Dominó étterembe, ahol a falakról több helyütt is Petőfi tekint ránk. A nyomasztó érzés oldódóban, és ebben a szerémségi borok is segítenek. Másnap már az Újvidék feletti Tarcal-hegység túloldalán, a Szerémségben keressük a megmaradás erős oszlopait. Eleve milyen skizofrénia az is, hogy az ősi magyar Tarcal elnevezés helyett itt még a magyarok is Fruska Gorának hívják ezt a hegységet?! A magyar többségű Satrinca után akadunk rá az utolsó déli magyar falura, a beszédes nevű Maradékra. Ma már csak 30 százaléka magyar, köszönhetően az utóbbi években ide telepített háborús szerb menekülteknek. A maradéki magyarság azonban szintén élni akar, erről mesél a református közösség, amelynek már a története is különleges. A hajdani katolikus közösség hiába kért ugyanis magyar papot a diakovári horvát katolikus püspöktől, az nem teljesítette kérésüket. Ezért hát egy szép napon a maradéki magyarok vallást váltottak, és reformátusokká lettek. Reformátusok és magyarok ma is, ahogyan erről a maradéki magyarság lelkénél, Géza bácsinál is megbizonyosodunk. Mert ahol a tangóharmonika mindenek dacára Rákóczi, Kossuth és Horthy korát idézi, ott olyan nagy baj nem lehet… és ott szem nem marad szárazon.
És ami hab a tortán: ezt a filmünket megnézte egy református lelkész, és a film hatására Maradékra kérette magát szolgálatra. Azóta van újra magyar oktatás Maradékon, és ahova azóta mi is gyakran hazajárunk. Már megérte nekilátni a Hazajárónak!!!
A forgatás időpontja: 2012. február 4-5.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: Baranyi László és fia, Bicskei Magdaléna, Géza bácsi és Ilonka néni, Faragó Zoltán, Ilcsik Gabriella, Matuska Márton,
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Tóth József
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágó: Czakó Adorján
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Írta és rendezte: Moys Zoltán
