Kevés elár­vul­tabb, meg­gyö­tör­tebb szeg­le­te van tör­té­nel­mi hazánk­nak, mint a nagy Alföl­dünk észak­ke­le­ti kiszö­gel­lé­se, a három felé szab­dalt Ung­vi­dék. Pedig – ilyen a sors fin­to­ra – ez Árpád magyar népé­nek egyik leg­ősibb szál­lás­te­rü­le­te. Hol van­nak már azok a szá­za­dok, ami­kor a Vihor­lát és a Kék­lő déli sík­ján, a Laborc, az Ung és a Lator­ca kénye-ked­ve sze­rint kalan­doz­ha­tott. Az egy­kor mocsa­ras, víz­jár­ta vidé­ket lecsa­pol­ták. A sajá­tos népi kul­tú­ra, az árté­ri gaz­dál­ko­dás, az állat­te­nyész­tés és a föld­mű­ve­lés is kiko­pott a Zemp­lén és Bereg­vi­dék közöt­ti táj­ból. Ung­vi­dék a 20. szá­za­di magyar sors jel­ké­pe: előbb Tri­a­non­ban elcsa­tol­ták, majd 1945-ben ket­té­vág­ták. A szín­ma­gyar vidék etni­kai képét átraj­zol­ták. De az itt élő hon­fi­tár­sa­ink nap, mint nap iga­zol­ják: még­is van miért itt­hon marad­ni ősapá­ink föld­jén.