„Eredj, ha tudsz… én itthon maradok!” — mondja keserves kitartásában a költő, Reményik Sándor. És mondja vele a Hazajáró is. Mert jó világot látni, de ha neki is indulunk, előbb vagy utóbb haza kell térnünk. Mert ugye a nagyvilágon e kívül, nincsen számunkra hely, csakis a Fennvaló által számunkra kijelölt föld: a Kárpát-medence. Aki azt gondolná, hogy kívül tágasabb és jobb, előbb vagy utóbb neki is eszmélnie kell, minek is fordított hátat. Mert vajon itt lehet‑e hagyni véglegesen a szülőföldet és természeti keretét, a Kárpátok varázslatos hegyvilágát? Benne azt az épített örökséget, azokat a kincseket, amiket elődeink – akár életük árán is — ránk hagytak örökül? Sutba lehet‑e vágni a hagyományt a tájban? A szerves kultúrát, az éltető anyanyelvet? Felcserélhetjük‑e talmi giccsekre évezredes jelképeinket, emlékeinket? Feláldozható‑e a megfoghatatlan a megfoghatóért, az elérhető az elérhetetlenért? Vannak, nem sokan, de nem is kevesen, akik már megadták a választ önmaguknak és az Örökkévalónak. Akiknek van egy láthatatlan, de legyőzhetetlen fegyverük, ami halhatatlanná teszi az embert és legyőz minden anyagelvűséget. Akik a hit erejével felülkerekednek a sorscsapásokon. Akiket röghöz köt az alkotás öröme, a múlt tisztelete és a jövő felelőssége. Akik minden rációnak hazudott hamis illúzió ellenére képesek távlatokban gondolkodni és közösségüket szolgálni. Akik úgy vetik és gondozzák a jövő csemetéit, hogy a gyümölcseit talán csak unokáik fogják megízlelni. Akik a nehezebb, de nemesebb utat választották. Honfi, ki most nézel minket, a tágasabb kívülről, mert azt gondoltad, a nagyvilágon könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, hallgasd meg a remény éltetőinek válaszát, akik a költővel, Reményik Sándorral üzenik: „Eredj, ha tudsz…” – és térj haza!