„Eredj, ha tudsz… én itt­hon mara­dok!” — mond­ja keser­ves kitar­tá­sá­ban a köl­tő, Remé­nyik Sán­dor. És mond­ja vele a Haza­já­ró is. Mert jó vilá­got lát­ni, de ha neki is indu­lunk, előbb vagy utóbb haza kell tér­nünk. Mert ugye a nagy­vi­lá­gon e kívül, nin­csen szá­munk­ra hely, csak­is a Fenn­va­ló által szá­munk­ra kije­lölt föld: a Kár­pát-meden­ce. Aki azt gon­dol­ná, hogy kívül tága­sabb és jobb, előbb vagy utóbb neki is esz­mél­nie kell, minek is for­dí­tott hátat. Mert vajon itt lehet‑e hagy­ni vég­le­ge­sen a szü­lő­föl­det és ter­mé­sze­ti kere­tét, a Kár­pá­tok varázs­la­tos hegy­vi­lá­gát? Ben­ne azt az épí­tett örök­sé­get, azo­kat a kin­cse­ket, ami­ket elő­de­ink – akár éle­tük árán is — ránk hagy­tak örö­kül? Sut­ba lehet‑e vág­ni a hagyo­mányt a táj­ban? A szer­ves kul­tú­rát, az élte­tő anya­nyel­vet? Felcserélhetjük‑e tal­mi giccsek­re évez­re­des jel­ké­pe­in­ket, emlé­ke­in­ket? Feláldozható‑e a meg­fog­ha­tat­lan a meg­fog­ha­tó­ért, az elér­he­tő az elér­he­tet­le­nért? Van­nak, nem sokan, de nem is keve­sen, akik már meg­ad­ták a választ önma­guk­nak és az Örök­ké­va­ló­nak. Akik­nek van egy lát­ha­tat­lan, de legyőz­he­tet­len fegy­ve­rük, ami hal­ha­tat­lan­ná teszi az embert és legyőz min­den anyag­el­vű­sé­get. Akik a hit ere­jé­vel felül­ke­re­ked­nek a sors­csa­pá­so­kon. Aki­ket rög­höz köt az alko­tás örö­me, a múlt tisz­te­le­te és a jövő fele­lős­sé­ge. Akik min­den ráci­ó­nak hazu­dott hamis illú­zió elle­né­re képe­sek táv­la­tok­ban gon­dol­kod­ni és közös­sé­gü­ket szol­gál­ni. Akik úgy vetik és gon­doz­zák a jövő cse­me­té­it, hogy a gyü­möl­cse­it talán csak uno­ká­ik fog­ják meg­íz­lel­ni. Akik a nehe­zebb, de neme­sebb utat válasz­tot­ták. Hon­fi, ki most nézel min­ket, a tága­sabb kívül­ről, mert azt gon­dol­tad, a nagy­vi­lá­gon könnyebb lesz majd a sor­sot hor­da­nod, hall­gasd meg a remény élte­tő­i­nek vála­szát, akik a köl­tő­vel, Remé­nyik Sán­dor­ral üze­nik: „Eredj, ha tudsz…” – és térj haza!