5 éve már, hogy bakan­csot húz­tunk, és neki­in­dul­tunk. Fél évti­ze­de jár­juk a kár­pá­ti hegye­ket, völ­gye­ket, kutat­juk a magyar emlé­ke­ket és láto­gat­juk a magyar közös­sé­ge­ket. Ala­po­san kive­séz­tük a múl­tat, s lát­tuk, tapasz­tal­tuk, hogy szét­sza­kí­tott­sá­gunk­ban mivé lett régi nagy hírünk, dicső­sé­günk. 5 év, s több mint 2000 legya­lo­golt kilo­mé­ter talán elég ahhoz, hogy a múlt meg­is­me­ré­se után óva­to­san szá­mot ves­sünk, hol tar­tunk, és hal­kan fel­te­gyük a kér­dést: mi lehet a magyar­ság jövő­je a Kár­pát-meden­cé­ben? Ami biz­tos, Isten­nek ter­ve van velünk itt, ha már kimér­te nekünk ezt a föl­det. Mi pedig belak­tuk és élet­tel töl­töt­tük meg. És bár annyi­szor átgá­zolt raj­tunk a tör­té­ne­lem, őse­ink meg­mu­tat­ták, hogy kell kitar­ta­ni, újra­kez­de­ni, s ha kell a nul­lá­ról újra­épí­te­ni temp­lo­mot, isko­lát, házat és hazát. A múlt örök­sé­ge, elő­de­ink áldo­za­ta és a jövő fele­lős­sé­ge köte­lez: a mai nem­ze­dék­nek is hűsé­ge­sen ki kell tar­ta­nia. És milyen jó lát­ni, hogy egy­re töb­ben van­nak, akik – ellen­áll­va a hamis illú­zi­ók­ba rin­ga­tó kor­szel­lem­nek – fel­vál­lal­ják a küz­del­met és tovább élte­tik nem­ze­tün­ket szer­te tör­té­nel­mi hazánk­ban. Nekik köszön­he­tő, hogy van hova haza­jár­ni. Mert min­den­hol jó, de leg­jobb ott­hon. Itt­hon.